Babits Mihály: Csak posta voltál

Ki úgy véled, nyomot hagysz a világnak,

kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad

     nehezét únja s rímét ismeri:

marad-e rajta valami magadból,

vagy csak az utcán cipődre ragadt por

     amit emlékül továbbadsz neki?

Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát

melyet oly égve és merengve futsz át

     naponta többször hogy már, azt hiszed,

minden ház lelked mély szineit itta

s lelked rongyait lengi mindenik fa

     s a sarki szél is tégedet sziszeg,

kérdezd és olvasd amit rájuk írtál,

s vedd ki a szélből mit beléje sírtál

     mint gramofonba mely megőrzené:

miről beszélnek? Régibb otthonodról

s a vad hegyekről, melyek alul egykor

     közéjük jöttél, s amelyek felé

emléked visszanéz közűlük; ez vagy

te, ez az emlék! Egy csöpp Fogaras vagy

     Pest közepén, azt hordasz és vetítsz,

s ha árnyat festesz a város falára,

az csak a hűvös havasoknak árnya,

     mely rádtapadt s amelyet közvetítsz.

Nem! Hiszen ott is csak valaki voltál,

és a hegyekkel egy csak ott se voltál.

     Mi voltál ott? keresd tovább magad!

Ott nyájas szőlőtőkéket cipeltél

s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,

     mert szülőfölded felelt általad.

Nagyapád háza s a szelíd Dunántul:

de abban se lelheted igazánbul

     magad lelkét, lázadó siheder!

Más voltál ott is! más táj, messzebb útak

voltak még amik rajtad áthúzódtak

     s csak posta tudtál lenni és meder.

Életed gyenge szál amellyel szőnek

a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:

     amit hoztál, csak annyira tied

mint a por, mit lábad a szőnyegen hagy.

Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy

     magad is, kit a holtak lépte vet.

Nem csupán Babits Mihály költészetének a kedvelői szeretik e költeményt. Ezt a verset előbb-utóbb mindenki megleli a maga számára, mindenki, akiben fölmerül a miért vagyok?, mi dolga velem a Teremtőnek? kérdés. Mondják, a válság indít bennünket a válaszok után, amint Babitsot is hasonló okok vezették, hogy kimondja: „csak posta tudtál lenni és meder”. Vagyis: sem a kezdet, sem a vég nincs a birtokunkban. Be kell látnunk, egy-egy emberélet súlya legföljebb a porszemhez tud csak hasonlatos lenni. Mindaz, amiről hisszük, hogy sajátunk, hogy az új és egyszeri, kiderül – nem igaz, mert „nem a magad nyomát veted: csupa nyom vagy magad is, kit a holtak lépte vet”. És ennek ellenére mégis csodálatos, kimondhatatlanságában is felemelő ez a létezés. Ki érti ezt?

Penckófer János