Madách Imre: Az ember tragédiája (Az Úr szavai)

Karod erős – szived emelkedett:

Végetlen a tér, mely munkára hív,

S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd

Szünetlenűl, mely visszaint s emel,

Csak azt kövesd. S ha tettdús életed

Zajában elnémúl ez égi szó,

E gyönge nő tisztább lelkűlete,

Az érdekek mocskától távolabb,

Meghallja azt, és szíverén keresztül

Költészetté fog és dallá szürődni.

E két eszközzel álland oldalodnál,

Balsors s szerencse közt mind-egyaránt,

Vigasztaló, mosolygó géniusz. –

Te Lucifer meg, egy gyürű te is

Mindenségemben – működjél tovább:

Hideg tudásod, dőre tagadásod

Lesz az élesztő, mely forrásba hoz,

S eltántorítja bár – az mit se tesz –

Egy percre az embert, majd visszatér.

De bűnhödésed végtelen leend,

Szünetlen látva, hogy mit rontni vágyol,

szép és nemesnek új csírája lesz. –

Ezek voltak az Úr utolsó szavai, mielőtt még kimondta volna a végső igazságot, amit mindenki ismer: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”. És így már minden részletre kiterjed az útravaló – Madách Imre halhatatlan művének az összefoglalója, az Úr meghagyása – hogy mi is az emberi létezés értelme.

Ezek szerint minden embert minden időben a saját munkája boldogítja, a vállalt feladatok elvégzése. Csak ezáltal teljesítheti be a felismert küldetését. E földi küldetés végrehajtásában segíti őt az égi szózat, amelyben hogyha hisz, az mindig „visszaint s emel”. S ha néha mégsem hallaná e biztatást, akkor élete Társa túlsegíti őt az elbizonytalanodásban. E két biztos fogódzó mellett a Kétely és Tagadás (Lucifer) mibenlétét értenie kell: nem dolga elfogadni annak a sugalmát, viszont hasznosítania kell a belőle fakadó erőt.

Ez tiszta és világos beszéd, érthető, elfogadható és követendő. És ami meghaladja értelmünket, ami Ádámból így tör fel: „Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni!” – arra valóban nem jöhet értelmesebb és rövidebb magyarázat, mint emberi küzdelmünknek a legvégső biztos átminősülése a hit által. „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”

Penckófer János