Orosz Ibolya: A szem nem tud csalni

Március 8.: Férfiideál, csábítás, vonzalom

Orosz Ibolya, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház színésznője 1998 óta tagja a társulatnak. Gyermekkorában sok minden szeretett volna lenni, leginkább a rajzoláshoz vonzódott, végül mégis a színészetnél kötött ki. Mint mondja, azóta egyelőre úton van, ugyanúgy botladozik, bizonytalankodik, falakba ütközik, mint több millió pályatársa. Ami erőt ad neki és továbbviszi: az örök kíváncsiság és az örök elégedetlenség.

– Emlékszel az első szerelmedre?

– Igen, bár nem tudom, egyáltalán szerelemnek lehet-e ezt nevezni. Kicsi korom óta inkább fiúbarátaim voltak, a lányokkal valahogy soha nem sikerült igazi mély barátságot kötnöm. Az óvodában volt egy igen kedves barátom, akivel nagyon jól éreztem magam. Fogtuk egymás kezét az asztal alatt, önfeláldozó módon megitta helyettem a madártejet, amit én ki nem állhattam. Az iskolát is egyszerre kezdtük, gyakran játszottunk együtt tanítás után. Én autókáztam vele, ő babázott velem. A nagymamája meg volt róla győződve, hogy együtt fogunk felnőni, aztán valahogy mégis elsodródtunk egymás mellől. Néhány éve találkoztam vele, de annyi év telt el azóta, hogy igazából már nem tudtunk mit mondani egymásnak.

– Számodra milyen a férfiideál?

– A férfiideáloknak szerintem éppen annyi közük van a realitáshoz, mint az ideális férfiaknak, vagyis semmi. Persze, félreértés ne essék, ugyanez igaz a nők esetében is. Nem az a lényeg, hogy néz ki valaki, maga az ember jobban érdekel. Szeretetet, megértést keresek általában a férfiakban, s ezt a kedvesemben meg is találtam. Szokták mondani, hogy a pozitív és negatív pólusok vonzzák egymást, nálunk ez épp fordítva van. Nagyon hasonlóak vagyunk, hasonló az érdeklődési körünk, az értékítéletünk, s hála Istennek, mindkettőnkben megvan a kompromisszumkészség is.

– Mi az, amivel „le lehet venni a lábadról”?

– Nincs rá recept, talán leginkább hangulat kérdése. Ha rossz a hangulatom, akkor sem tud megbékíteni senki, ha a feje tetejére áll. Erről igazából a páromat kellene kérdezni, mert én magam sem tudom, hogy csinálja, de neki mindig sikerül rátapintani a gyengémre.

– Van kidolgozott csábítási technikád?

– Soha nem foglalkoztam efféle praktikákkal. Valakinek a természetéből adódik a csábítás, a kezdeményezés, én viszont a hagyományos udvarlásnak vagyok a híve, nem vagyok kezdeményező típus, inkább zárkózott. Véleményem szerint a férfinak kell megtennie az első lépést. Az már más kérdés, hogy erre a nő mit lép. A csábítás nem technikai probléma, a természetes női szépség az, ami vonzza a férfiakat. Véleményem szerint, ha a nők kevesebbet foglalkoznának a csábítással, sokkal több sikerélményben lenne részük.

– Mit nézel meg először egy emberen?

– Semmiképpen sem ítélek a külsőségek alapján. Talán banálisan hangzik, de nekem az emberi szem árulkodik a legjobban az egyéniségről. Ezt sokkal kevésbé tudja kontrollálni az ember, mint a kifejezés többi eszközét, például a gesztusokat. Számomra az a szimpatikus szem, amelynek van egyfajta belső kisugárzása.

– Sokan gondolják, hogy a színészeknek egyszerű dolguk van, hiszen urai a hangjuknak, a mozdulataiknak. Mennyire igaz ez a párkapcsolatokban?

– Semennyire. Nem lehet összekeverni a munkát a magánélettel. Egy titkárnő sem úgy viselkedik a magánéletében, mint az irodában. Legfeljebb tréfa közben kerül elő egy-egy drámahősre jellemző hanghordozás vagy mimika. Mindenkinek megvan a saját egyénisége, a saját gondolata, az élet nem szerep. Persze nem tudom teljesen elkülöníteni a magánéletemet a munkámtól, mert a párom is ebben a közegben mozog, de közel sem olyan a helyzetem, mint egy hollywoodi, vagy akár egy budapesti színészé. Az itteni emberek nem szoktak hozzá a színházhoz, megvan a maguk kis világa, a megszokott sorozataik, akciófilmjeik.

– A tévésorozatok vagy a klasszikus darabok nőalakjai állnak közelebb hozzád?

– A sorozatok hősei egyfajta karikatúrák, semmi közük nincs a hétköznapi élethez. Egy bizonyos jellemet képviselnek, viszont az életben nincsenek csak jó vagy csak rossz, csak kedves vagy csak goromba emberek. A klasszikus darabok egészen másak, itt hús-vér embereket érzek az alakok mögött. Ezek közül is azokat a nőalakokat szeretem megformálni, amelyek távol állnak tőlem, s amelyekkel épp ezért nagyon meg kell dolgoznom.

Olasz Tímea