Juhász Ferenc: Himnusz-töredék

Emeld föl fejedet

   büszke nép!

Viselted a világ

   szégyenét!

Emelkedj magasba

   kis haza,

te, az elnyomatás

   iszonya!

Emeld föl szívedet

   nemzetem:

lángoljon a világ-

   egyetem!

Az összes gondolat közül csakis a költői gondolat ereje mutat a legmesszebbre. Nem úgy értem, hogy annak az embernek a gondolata, aki költőnek hiszi magát, hanem az igazi verset megformáló erőre gondolok. Mert figyeljük meg Juhász Ferenc Himnusz-töredékét: még a névelőkkel együtt sem tesz ki összesen huszonöt szót ez a rövid vers, mégis egy egész nemzet érzületét magába foglalja.

Mennyi történelmi tragédia jut eszünkbe, mennyi viszontagság és sorscsapás már a legelső soroknál! Elég a mögöttünk hagyott századot felidézni, s máris mennyi fájdalommal telítődnek ezek a sorok: „Emeld föl fejedet büszke nép! / Viselted a világ szégyenét!”. Mert aligha van Kárpátalján olyan magyar család, amelyet ne sújtott volna valami módon a Don-kanyar vagy az 1944-es deportálás. Ezért a kis haza és az elnyomatás iszonya egymáshoz rendelése különösen fájdalommal teli gazdagsággal értelmeződik a mi számunkra. A kis haza egyszerre jelenti azt, hogy világviszonylatban milyen kicsi nép vagyunk, s azt is, hogy Kárpátalja magyarságának a korábbi „elnyomatás iszonyá”-ból kell fölemelkednie ebben a mostani megújulásban.

Az utolsó gondolat pedig, az „Emeld föl szívedet nemzetem: lángoljon a világegyetem!” a szeretetet hirdeti. Hogy egy egészen kicsi nép szeretetbeni fölemelkedése is magában hordozza, s így segítheti azt a tüzet, lángolást, ami nem a pusztulást, hanem magát az életet jelenti. Mindössze pár szó, s mégis olyan költemény, hogy abban az egész nemzet magára ismer; mindössze pármillió ember, s mégis olyan nemzet, melynek a szeretetbeni fölemelkedésében a világ többi népe ugyancsak magára ismerhet...

Penckófer János