Repka János: Egyszer sem tagadtam le, hogy magyar vagyok

Nyolc év láger keleten

A harmincas évek végén két terebesfehérpataki fivér – Repka János és Ferenc – csendőrképzőbe jelentkezett, mivel a csendőrség akkoriban jó foglalkozásnak számított. A sors azonban másként rendelkezett: előbb jött a háború, majd egy rövid nyugati hadifogság, végezetül a több mint nyolc évig tartó keleti láger...

– A makói csendőrképzőből mindkettőnket ugyanabba az ungi körzetbe rendeltek szolgálatteljesítésre – idézi fel fiatal éveiket Repka János, az idősebb testvér. – Jó dolgunk volt, mivel az ott élő emberek törvénytisztelő parasztok, munkások voltak, legfeljebb az esti mulatságokon keveredtek verekedésbe, de semmi komolyabb bűncselekményre nem emlékszem. Később elváltak útjaink, mivel engem egy hegyvidéki járásba helyeztek körzetvezetőnek. Ott leginkább az utak állapota akadályozta a csendőrség munkáját, kerékpárunk időnként beleragadt a térdig érő sárba. Majd jött a háború, és mindkettőnket besoroztak a magyar hadseregbe. Szlovák földön találkoztunk újra a testvéremmel, és együtt estünk amerikai hadifogságba 1944-ben.

– Milyen volt amerikai hadifogolynak lenni?

– Az ott töltött egy hónap alatt semmiben se szenvedtünk hiányt, pedig csak csendőrök voltunk vagy kilencszázan. Volt étel, ruha, még cigaretta is, de a fogság az fogság, és a legtöbben vágytunk haza. Jártunk is a tisztek nyakára, hogy adjanak ki bennünket. Azok erre csak annyit mondtak: „Ne vágyjatok ti az oroszokhoz!”. A táborlakók mintegy fele mégis a hazaút mellett döntött, így az amerikaiak a semleges zónába szállítottak bennünket, ahol már vártak az orosz katonák. Egy ausztriai fogolytáborba kerültünk – lehettünk vagy húszezren –, innen pedig a hírhedt máramarosszigeti elosztóállomásra. Ott alig néhány kilométer választott el a szülőfalumtól, úgy ismertem a környező hegyeket, mint a tenyeremet, de nem volt menekvés.

– Szigeten átestünk egyfajta fertőtlenítésen (amibe aztán sokan bele is haltak), majd ismét vonatra ültettek bennünket, és Bukaresten keresztül kivittek egészen a Fekete-tengerig. Itt néhány hét múltán két-kétezer német, illetve magyar hadifoglyot hajóra raktak és irány – kelet. Előbb jött Azerbajdzsán, ahol a fakitermelésen dolgoztunk, majd az iraki határszél, ott vasutat építettünk, végül az akkor már háborús orosz–japán határ.

– Nem is próbálkoztak szökéssel?

– Volt, aki igen, de én nem sok értelmét láttam több ezer kilométerre a hazától. Előfordult, hogy a foglyok felszedték a vagonok alját, és mikor lassított a vonat, a sínek közé ereszkedtek. Az őrök persze egy idő múltán rájöttek a dologra, és golyószórót szereltek a hátsó vagonra...

– Nyolc és fél évig voltam hadifogoly, de egyetlenegyszer sem tagadtam le, hogy magyar vagyok. Rengetegen hullottak el mellettem, akiknek holtteste nem egyszer sakálok martaléka lett. Egyikünk sem tudta, marad-e egyáltalán túlélő a huszonöt évre ítélt foglyok között. Először 1951-ben, Voronyezsben kecsegtettek bennünket a hazautazással, ott azzal raktak fel a vonatra, hogy Ungvárra kerülünk. Darnyicáig jutottunk, ahol mindenkitől ujjlenyomatot vettek és rögzítették az adatainkat, a „haza” viszont még messze volt...

A XX. századi történelem által tönkretett fiatalságára emlékezve János bácsinak még most, több évtized múltán is gyakran elcsuklik a hangja. Ami azonban a fogság éveinek borzalmainál is jobban fáj neki, az az, hogy szavaival élve: „a gazemberség itthon is folytatódott”.

– Amikor a kárpótlási papírokat készíttettem, szükségem volt valamilyen bizonyítékra a fogságban töltött évekről. 1993 januárjában a megyei levéltár vezetőjétől és a megyei főügyésztől olyan válaszlevelet kaptam, hogy az ügyemre vonatkozóan nincsenek fellelhető hivatalos adatok. Csak miután Kijevbe is írtam – már nem emlékszem hová és kinek – kaptam meg a szükséges adatokat, egyébként ugyanazon hivatalos személyek aláírásával hitelesítve...

Popovics Zsuzsanna