Amikor az egy kopek is számít

Nyugdíjemelés előtt

Munkács, városközpont. A hétköznapi forgatagban egy idős asszony sétál ráérősen, kezében lapos bevásárlószatyorral. Hirtelen megáll, körülnéz, majd szégyenlősen lehajol, hogy felvegye a járdára hullott, mások által figyelemre sem méltatott fehér egykopekest.

Olga néni harminc évig dolgozott pedagógusként, jelenleg nyugdíjas, havi jövedelme száznegyven hrivnya. Egyetlen fia pályakezdő mérnök, aki maga is anyagi gondokkal küzd, így érdemben nem tudja támogatni. Kérdésemre, hogy aznap mit vásárolt, keserű legyintéssel válaszol.

– Ugyan mit vettem volna? Öt tojást, kenyeret, másra nem telt. Húst több mint egy éve nem láttam, se halat, se tejet, se sajtot... soroljam? Aktív éveimben pedig nem kevés adót fizettem az állami költségvetésbe, most mégis nyomorognom kell. A lakásomat özvegy létemre privatizáltam, de nincs pénzem rendbe hozatni, a tető beázik, a csatorna elavult, az ablak elkorhadt. Vezetékes gáz nincs, tüzelőt nem tudtam venni, így egész télen fagyoskodtam. Az egyetlen luxus, amit megengedek magamnak, a napi egy feketekávé, az is inkább a társaság kedvéért, hogy legalább néhány percre emberek között legyek.

Hasonló gondokkal küzd az egymás szomszédságában élő Irénke és Kati néni is, akik varrónőként dolgozták le az életüket. A sors úgy hozta, hogy öregségükre mindketten egyedül maradtak, és túl a hetvenen, most maguknak kell beosztaniuk kevéske nyugdíjukat.

– Csak a piacon vásárolok, de az is nagyon drága. Ha háromszor kimegyek, már nem is marad pénzem – mondja egyikük. – Hús helyett szóját veszek, időnként tejet, zsírt, mostanság tojást, mert az olcsó. Amiről nem tudok lemondani, az a cicám: havonta egyszer neki is veszek némi szárazeledelt, nem sokat, csak egy-két hrivnyáért. Orvoshoz nem járok, ha a szomszédasszonnyal betegek vagyunk, csak úgy szegényesen ápolgatjuk egymást. Ruházkodásra se költünk, évek óta a helyi református egyháztól kapott segély-ruhát hordjuk. Egyszer-másszor ugratjuk is egymást, hogy már megint túl elegánsak, „dámásak” vagyunk...

További négy-öt beszélgetőtársam sem panasszal, inkább belenyugvó elkeseredéssel sorolja, mire elég, mire nem a 60-70-140 hrivnya összegű nyugdíja.

P. Zs.