Akik névtelenül nyugosznak ismeretlen sírban

„Azt mégsem mondhattam, hogy mindannyiukat megölték...”

1944 novemberében Nyíregyházáról 2200 civil személyt hurcoltak orosz fogolytáborba, akik közül senki sem tért haza – hangzott el a nyírségi megyeszékhelyen múlt év novemberében, az áldozatok tiszteletére rendezett emlékünnepségen. Horváth Károly megrendülten nézte huszti otthonában az eseményről szóló tévéhíradást, mivel édesapjával együtt ő is ott volt az ártatlanul elhurcolt nyíregyházi munkások között. Károly bácsi valószínűleg egyetlen túlélőként emlékezhet vissza a tizenöt évesen megélt borzalmakra.

– A családunk 1939-ben költözött Husztról Nyíregyházára, ahol édesapám mozdonyszerelőként kapott munkát. Motoros vonattal járt Nyíregyháza és Tokaj között, én pedig a debreceni vasúti vagongyárban tanonckodtam. Mikor kitört a háború, a vasutasok zöme felmentést kapott a kötelező bevonulás alól, így édesapám sem volt katona. Az oroszok kétszer foglalták el Nyíregyházát. Második alkalommal egy reggelre virradóan hirdetmények jelentek meg szerte a városban, hogy takarítás céljából mindenki jelentkezzen a munkahelyén. Édesanyám a táskánkba tett két darab zsíros kenyeret, és apámmal elindultunk a vasútállomásra.

– Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Több százan álldogáltunk a nyíregyházi állomás körül, mikor jött egy lovas kocsi, benne két tiszt és két civil ruhás ember. Egyikük felszólított bennünket, hogy ki-ki vegye a szerszámait és igyekezzünk a városházára, ahol mindannyiunk számára ideiglenes papírokat állítanak ki. Ott aztán egyenesen a börtön irányába tereltek bennünket, ahol fegyveres őrök előtt kellett kiürítenünk a zsebeinket. Nálam egy Horthy ötpengős és egy szódásüvegkupak volt, ez utóbbiról azt hitték, hogy valami fegyver, így kaptam is érte egy becsületes mellbevágást.

– Másnap, csütörtök reggel, hajnalban ébresztettek bennünket, és a hideg novemberi esőben gyalog hajtottak Debrecenbe. Néhány idős ember nem is bírta az erőltetett menetet, őket ott helyben agyonlőtték. Később egy orosz konvoj húzott el mellettünk-, és az egyik kocsiból kézigránátot dobtak közénk, mondván, hadd pusztuljon a büdös partizán. Sokan meghaltak, őket egyszerűen az útszélre húzták, a sebesülteket pedig minden további nélkül lelőtték...

– Debrecenben egy ideiglenes lágerbe vezettek bennünket, ahol tudatták velünk, hogy hadifoglyok vagyunk, mert partizánként harcoltunk a szovjet hadsereg ellen. A hatás döbbenetes volt, sokan napokig fel sem fogták, mi történik velük. Másfél hónapig tartottak itt bennünket, napi egy tányér ételen és egy darab kenyéren. December közepén, az új magyar kormány megalakulását követően három nap alatt az egész lágert bevagonírozták és útnak indították a mai Moldávia területén lévő Belce városába. A tíznapi vonatozás alatt előfordult, hogy két napig nem kaptunk enni, és majd megfagytunk a téli hidegben. Mikor megérkeztünk, mindenkit a fürdőbe irányítottak, ahol a tisztálkodást követően valami injekciót adtak az embereknek. Ettől az „oltástól” aztán két hét alatt több mint másfél ezer ember halt meg, köztük, épp szenteste napjára, apám is. Magam annak köszönhetem az életemet, hogy az út során súlyosan meghűltem és ezért nem mentem fürödni...

– Az újonnan érkezett hadifoglyokat ezután már nem „oltották”, inkább rövid időn belül továbbirányították Szibéria felé. A lágerben összegyűlt mintegy száz fiatal gyerekkel azonban már nem tudtak mit kezdeni (vagy nem akarták a biztos halálba küldeni őket). Ehelyett a vasútállomáson dolgoztattak bennünket, szabadon járhattunk-kelhettünk, és mivel lényegében nem is törődtek velünk, ketten úgy döntöttünk, lesz, ami lesz, megszökünk. Neki is vágtunk az országútnak, keresztül a Kárpátokon, minden úti okmány és persze élelem, illetve pénz nélkül. Volt, ahol befogadtak bennünket, volt, ahonnan elzavartak. Nemegyszer éjszakáztunk a falvak szélén lévő temetőkápolnákban, ennivalónk pedig leginkább a kertekben hagyott fagyos zöldségféle, illetve szőlőmaradék volt. Mire áprilisban Nyíregyházára értünk, alig voltam harminc kiló.

– Otthon senkit sem találtam, mivel házunkat bombatalálat érte, így üresen állt. A szomszédasszony kísért át anyámékhoz, ahol a konyhaasztalon éppen egy tepsi frissen sült lekváros kifli hűlt, amit én egy ültömben meg is ettem. Mondanom sem kell, hogy nem lett volna szabad, hisz majdnem belehaltam. Orvost hívattak hozzám, de így is három napig nyomtam az ágyat...

– A későbbiekben szinte zarándokhellyé vált a házunk, ugyanis rengeteg ember érdeklődött valamely elhurcolt hozzátartozója iránt. Én egy névre sem emlékeztem, és mindenkinek azt mondtam, hogy a férjét, apját, testvérét továbbvitték Szibériába. Azt, ugye mégsem mondhattam, hogy mindannyiukat megölték és jeltelen tömegsír lett a nyughelyük... Jómagam 1972-ben jártam újra Belcében, hogy felkeressem az egykori kaszárnyát és lágert. Nem sok minden maradt meg, de beszélgettem olyan helybéliekkel, akik még jól emlékeztek 1944-45 telére. A másfél ezer ártatlan magyar férfi emlékét azonban egyetlen maradandó jel sem őrzi...

P. Zs.