Somlyó György: Részlet egy x-edik ars poeticából

Ezt az egyetlen szobát se lehet leírni

a benne élő tárgyak genezisével és utóéletével

s azzal a picike végtelennel

ami az ablakkeretbe fér

a rövidülő téli alkonyatból

A látható színeket se hát még a láthatatlanokat

az érzékeimen megtörő hullámokat se

hát még a mellettük nyomtalan elsuhanókat

azt se ami agyam vezetékein

egy milliomod-másodperc alatt végigsistereg

hát még körülöttem a másodperc százmilliomod részéig élő

elemi részeit az anyagnak és antianyagnak

s a rég-szétesett szervezetek

romolhatatlan-fényes exkrementumait

ahogy szakadatlanul zuhognak körülöttem

a könyvek kanyargó kanálisaiban a falakon

De mi akkor mégis ez a kibírhatatlan

türelmetlenség ez a folytonos iszonyú hiány

mintha a szó lenne a kezem vagy a lábam

s nélküle csak kerekes ládában löködném magam

mint a cipős-kezű rettenetes nyomorékok az utcán

A költő tehát az az ember akinek a szó a lába

Vagy mindannyiunk egyik végtagja volna a vers

Az emberiség egyik végtagja a költő

s ha elnémul olyannak érzi magát

mint az amputált tag érezheti mikor

véresen behajítják a műtő szemétkosarába

De mit számít az amit csak ő maga érez

Amit csak én érzek még magamat se tud érdekelni

ha nem tudom (vagy nem hiszem legalább)

hogy nem énnekem fáj hanem én vagyok az ami sajog

én sajgok valami másnak az emberiségnek vagy isten tudja minek

Csak az érdekel ami több nálam ami rajtam túl van

aminek én csak része vagyok

Ami rajtam túl van az vagyok igazán én

Somlyó György e költeményének – költői hitvallásának – első részeiben rögzíti azt az örök igazságot, hogy a körülöttünk létező valóság és az általunk tapasztalt lét – elmondhatatlan. A tér s az idő kifejezhetetlen, anyag és szellem ugyanúgy. És mégis kibírhatatlan késztetést érez a költő, hogy újra és újra verset írjon, mert ha nem teszi, olyanná válik, mint aki megnyomorodott végtagokkal kénytelen élni. Ha pedig elnémul, „olyannak érzi magát / mint az amputált tag érezheti mikor / véresen behajítják a műtő szemétkosarába”.

Arra a megállapításra jut, hogy „az emberiség egyik végtagja a költő”, s ezzel a költészet szerepét és súlyát is kijelöli: ha nincs költő és költészet – nincs egészséges emberiség. Az egyéni érdekeltségen túli környezetben látja a kiteljesedés lehetőségét. Csakis ez érdekli. Így egyszerre utal egyén és közössége szétválaszthatatlanságára, valamint az evilági s az ezen túli létezés lehetőségére. „Ami rajtam túl van, az vagyok igazán én”.

Penckófer János