Egy magyar Moszkvában (I.)

Elmondja Balogh László

Azt mondják az oroszok, hogy ami Moszkvában éjszakánként történik, mindenütt másutt polgárháborúnak számítana. Egy ideje bármen vagyok a belvárosban, sok mindent látok. Egyik este, még nem is volt késô, lövöldözés hallatszott. A szomszéd bárból ment ki egy lány, és három pasas be akarta rángatni egy autóba. Nyilván nem éjszakai pillangó volt, hiszen az beül magától. A lány sikoltozott, kiabált, az ottani bármen kiszaladt, hogy segítsen neki, lelôtték. Két rendôr meghallotta a lövést, odaszaladt. A rendôrök általában a belvárosban is kalasnyikovval járnak. A támadók szemen lôtték a rendôröket, mindkettô meghalt. De a történet happy enddel ért véget, mert a hatalmas kavarodásban a lány el tudott futni.

Moszkva Oroszországon belül egy másik ország. Itt nincs energetikai válság, nincs munkanélküliség, nincs áruhiány. De ha száz kilométernél messzebbre megy valaki a várostól, mit lát? Éhínség, áramszünet, hideg, fűtetlen lakások... Moszkvában új bankok, szállodák, székházak, éttermek nôttek ki a földbôl. Váratlanul javult a közvilágítás, nem csak a reklámoknak köszönhetôen. Rengeteg az autó! Csillogó Mercik, Rolls Royce-ok, és hát a közembereknek a gyengébb márkák, amelyek azonban még mindig nagyon jó autók. Meg a töménytelen szakadt Lada és Volga, amelyeket fôleg a szocialista országokból kivonult tisztek vásároltak föl az egykori puffer országokban, s hoztak magukkal vissza, haza, eladni. Na, ezek még mindig járnak. Nem épült azonban elég aluljáró, fölüljáró, hiszen a szovjet hadiutak képéhez az ilyen civil dolgok nem tartoztak hozzá. Ez a sok jármű most reggeltôl estig a keresztezôdésekben szorong, nem mozdul semerre. Egy kicsit a mai Oroszországot is jelképezi ez a lázas, intenzív mozdulatlanság. Járnak a motorok, szólnak a dudák, villognak a lámpák, mindenki ugrana, mégse nagyon mozdul semmi.

1998 nyara óta folyamatosan itt élek Moszkvában, korábban grúz állampolgár voltam, jelenleg semmilyen. Most fogok moszkvai letelepedési engedélyt kapni. Elôször egy piacon árultam farmert. Árulnak itt olyan farmert, hogy minden hónapban újat kell venni. A török farmerek... Na jó, nem minden rossz, ami török, nem minden török, ami rossz. Árulnak jobbakat is. Az igazán jókért azonban a boltokba kell menni, száz-kétszáz dollárt is elkérnek egyért. Moszkva nagyon drága város, mert ide mindent hozni kell.

Alighogy belejöttem volna a piacozásba, itt volt a krízis, elértéktelenedett a pénz, az emberek nem vásároltak, nem volt munkám. Utcaseprô lettem azon a környéken, ahol anyu lakott, az ulica Junih lenyinceven, az Ifjú leninisták utcájában. Az utcaseprés mindenütt pocsék munka lehet, de itt különösen az, mert nincs hozzá semmi szerszám. Szinte kézzel kell összeszedned a szemetet, amit az emberek eldobálnak. Kuka sincs. Én egy gyerekfürdôkádra kötöttem madzagot, ezt húztam magam után, és abba gyűjtögettem a dolgokat. Odamentem dolgozni, és azt mondták, itt van ez az utca, söpörd. Mivel? Az nem érdekelte ôket. Két hónap múlva abba is hagytam.

Közép-Ázsiában, a grúziai Tbilisziben születtem, de magyar vagyok. Apámat a hetvenes évek elején Kárpátalja egyetlen magyar többségű városából, Beregszászból, ukránul Berehovo, sorozták be a szovjet hadseregbe, Kijevbe. Ott ismerkedtek meg a szüleim, anyám ott dolgozott, ott volt az esküvô is, de miután apu leszerelt a hadseregbôl, Grúziába mentek, Tbiliszibe, mert anyunak ott volt lakása. A nagyapja menekült oda Novorosszijszkból a forradalom elôl, ugyanis Novorosszijszkban és Odesszában volt két gyáruk. Burzsujok voltak, és Grúziába akkor még nem ért el a bolsevik forradalom. Novorosszijszkban ellenben már 1917 decemberében kikiáltották a szovjethatalmat, aztán a várost rövid idôre még visszafoglalták a fehérek is, vagyis nagyon nagy volt a zűrzavar, menekülni kellett. Azt hitték, Grúzia kimarad az egészbôl, de ott is utolérték ôket a vörösök. 1921. február 25-én Tbilisziben is kikiáltották a szovjethatalmat.

A dédapám, anyunak a nagyapja, Grúziában még vagy tíz évig élt nyomorékon, mert a forradalmi eseményektôl agyvérzést kapott. Lengyel eredetű család volt az övék, Dimbowetzky, amit később változtattak Dubovickire, mert ez oroszosabban hangzik. A család, amit tudott: ezüstöt, egyebet, vitt magával és abból éltek. Nagyapám már Grúziából vonult be katonának, s végigszolgálta a második világháborút egészen 1945-ig. Késôbb karriert csinált, ô lett, oroszul mondom, zamesztyityel predszedatyelja Goszbanka Grúziji, azaz a Grúz Állami Bank elnökhelyettese. Jó helyen dolgozott, mindig volt pénz a háznál, de 1980-ban megölték – a saját lakásában. Azonnal meghalt. Ötéves voltam, éppen Beregszászban voltunk, akkor telefonáltak anyunak, hogy azonnal induljon haza.

A nagyapám volt a csôdbe jutott, vagy juttatott bankok ügyét kivizsgáló bizottság elnöke, és ebbôl a pozícióból következett tragikus halála. Anyám kórházba került, ideg-összeroppanást kapott, nagyon rosszul érezte magát. A felügyelô kiment hozzá a kórházba, egy papírt tett elé, hogy írja alá. Aláírta. Amikor kijött a kórházból, ment a rendôrségre megkérdezni, hogy megy az ügy, hol tart a vizsgálat. Miféle ügy? Miféle vizsgálat? Maga aláírta a papírt, hogy semmiféle kérelme, követelése nincs. Kész, vége. A vizsgálat lezárva, ügy nincs. Grúziában akkor ezt sokan tudták.

Grúz óvodába jártam, volt idô, mikor csak magyarul és grúz nyelven beszéltem, oroszul nagyon nehezen. De azután orosz iskolába mentem, és megtanultam oroszul is. Az iskolában Tbilisziben mindig az volt a téma, hogy magyar vagyok, különös valaki. Akinek ez tetszett, az jóban volt velem, de volt, akinek nem tetszett. Oroszok is, grúzok is jártak abba az iskolába, és sok örmény. A barátaim között az orosz nyelvű grúzok voltak többen. Vannak olyan családok, ahol az apa grúz, az anya orosz, és orosz iskolába jártak a gyerekek. A Grúziában élô tiszta oroszokkal nehéz boldogulni. Már nem is oroszok igazán, de még nem is grúzok, viszont a grúzokhoz vonzódnak, a gyerekeiket grúz iskolába adják, és az oroszokkal nem tartanak kapcsolatot. Voltak ilyen ismerôseim. Akiknek nem sikerült ez a váltás, már rég elmentek Oroszországba. Az örményekkel se volt könnyű. Ôk mindig együtt vannak, nehezen fogadnak be. Én egyáltalán nem vagyok nacionalista, de amikor Grúziában éltem, ott ez a kérdés, hogy ki milyen nemzetiségű, szinte elsô helyen szerepelt. Amikor ismerkednek, elôször azt kérdezik, mi a vezetékneved, utána mindig azt, hogy milyen nemzetiségű vagy. És ettôl sok függ az emberi kapcsolatokban. A magyarokról különben nem tudtak semmit, csak azt, amit tôlem hallottak. Sokan azt se tudták, hogy van ilyen nép. Nem tudtak semmit 56-ról se. Itt Moszkvában se sokan tudják, most kezdenek ezt-azt mutatni erről a tv-ben. De 56 itt úgy múlt el, hogy a mi nemzedékünk már nemigen tud róla.

(Folytatjuk)

Zelei Miklós