Döbrentei Kornél: Levél

Édesapa,

sírodról önmagunkba hátrálnak a tulipánok,

légy nyugodt, rendezetten, nem fejveszett csürheként

tolonganak a hadiúton, szétrobbant szíved

emlékhelyére vissza, s begubóznak ott a maradandóság

böjtre kész, elbölcsült bábjaiként, míg te egyre

gyakrabban biciklizel át, chagalli lebegéssel,

tengelyig baljós fényben, éjszakáim rettenetes

mocsarán, hol forrón homlokba futó kék töviseket

terem az álom, szálegyenesen ülsz, mint a Villám

nyergében, összeforrván egy testté vele, fejed

kitartva az állig érő időből, szimatolva nézel

szembe a megbüdösödött fegyvercsövekkel, s lovad,

mint holtvágány-ingerelte, habosan fújtató

gőzmozdony, beléburkol aromás páragomolyba,

elmosódottan látszol a fagytól felmart brjanszki

virradatban, gyöngéden elmázolt akvarell,

átsejlik rajta az idilli kentaurság, de csörrenve

összetörik a hómezővel puhára kibélelt

üvegharang, minden távlatok áttetsző kalapja,

s ólombögöly-felhő csap le rád. Surrog a villogó,

küllő-terpeszek feszítette kerék, karikázol

a pékhez, a tömör, verőfényes kenyérillatnak

nekitámasztod a bringát, akár a Karavankák

szikláinak a hátad, egy porosz páncélos-ék

rombolta, kora áprilisi délelőttön, füledből

kétoldalt hosszú, vörös zsinórként kilóg a vér,

valamely magaslesen az Isten ül s gombolyítja

szorgosan; köpenyed detonációktól ámulóvá

tágított, óriás pórusain a szél ki-be terelgeti

a tavasz-szaftos gyümölcsfák lélegzését s a

főhivatású halottak konkrét szagát; tisztán,

mint az avatási kard, szentlászlós fogadalmadtól

hevült-eltökélten, szál pisztollyal a kézben vezeted

az ellenrohamot és lassan beléveszel

mokány magyarjaiddal a tátongó kenyérzsákba;

surrog a tulipán-lét-kerek, két kerék, chagalli

lebegéssel biciklizel át, hátul a csomagtartón

a poggyász, s fölélhetetlen tartalmú kenyérzsák,

ledobod, hozzám libeg, látszatra könnyeden, mintha

menetközben kimorzsállott volna belőle a tanulság,

vele hullik egy bogárgyűjtemény is, csíborok,

szarvasbogarak közé szúrva vitézségi érmed

megragyog, visszasajdul benne a stoplámpává

zsugorított nap, amint elpedálozol menny iránt,

még visszaintesz, s emlékeztetőül fehér kesztyűs

kezed kondenzcsíkját éjszakámba bekarcolod.

Döbrentei Kornél Levele visszafogott, de szenvedélyes hangon mesél és ábrázol valóság-álmot és álom-valóságot. Nem szükséges különválogatni, mi micsoda a költői világban. Az igazság ennyi: a háborúban elesett hős apa emléke örökség, múlhatatlan fájdalom a fiú számára. De szépség is, a „Nem mese az, gyermek” szépsége s igazsága – csak XX. századi „változatban”.

A költemény egyetlen álomi folyamot, a történelem felduzzadását érzékelteti. Ezt két hosszú mondat találkozásánál a halál „pontja” választja ketté – és köti össze a vers egyik középső sorában. Mert az évszázados magyar történelem soha nem szakadhat meg egyetlenegy hős apa halálával sem –: azért vannak a fiúk, hogy folytassák a haza és a szabadság ügyét.

Penckófer János