Szökni próbált, hogy magyarul tanulhasson
Emberi sorsok
Hánka Imre harminc éven át tanított orosz nyelvet és irodalmat a Viski Középiskolában, noha húszévesen, az orosz csapatok bevonulása után, még azért szökött a zöldhatáron át Magyarországra, hogy anyanyelvén tanuljon tovább.
– A háborús éveket megelőzően a Máramarosi Református Gimnázium diákja voltam, amit az országhatárok átszabását követően már nem állt módomban befejezni. Öt gimnáziumi osztállyal végül a Bustyaházai Középiskola nyolcadik évfolyamára vettek fel, bár szinte egyáltalán nem tudtam oroszul. Lator János barátom ekkor már a Lembergi Erdészmérnöki Főiskola hallgatója volt és magához csalogatott. Sikeresen túljutottam a felvételi vizsgákon, de három hét tanulás után úgy éreztem, rossz helyen járok. Nem hagyott nyugodni a gimnáziumi évek alatt belém táplált nemzettudat, sokkal többre vágytam...
– Jánossal együtt végül úgy döntöttünk, átszökünk Magyarországra, onnan pedig valamilyen módon elvergődünk Amerikába. Fiatalok voltunk, meggondolatlanok és talán fel sem tudtuk mérni, mivel járhat mindez. Csetfalva és Vári között úsztuk át a Tiszát, a Túr fehérgyarmati hídjánál azonban már megállítottak a magyar határőrök és bekísértek az uszkai őrsre, ahol átadtak bennünket a szovjet hatóságoknak. A túloldalon az azonnali letartóztatást, majd a két hónapi nyomozást követően bíróság elé állítottak minket. A vád hazaárulás, az ítélet 25 év szabadságvesztés volt.
– Egy baskíriai, Belaja folyó parti munkalágerbe kerültünk, ahol több mint tízezer embert tartottak fogva. Építkezésen dolgoztunk, lényegében mi raktuk le annak a Szalavat nevű kisvárosnak az alapjait, mely később sikeres hokicsapatáról vált híressé. Volt köztünk néhány belevaló orosz katonatiszt, akik folyamatosan arról győzködtek bennünket, hogy meg kellene szöknünk. Hamar ráálltunk a dologra és elhatároztuk, hogy mivel a barakkunk nagyon közel van a kerítéshez, ásunk egy, a zóna túloldalára vezető alagutat. Valami 25 méterig jutottunk, amikor kiderült, hogy levegő híján nem tudunk tovább dolgozni. Egyik fogolytársunk, Asztalos Jóska azonban ezt a problémát is megoldotta, némi hulladék deszkából kiváló kézi meghajtású ventilátorokat faragott. Ezeknek már sajnos nem sokáig vehettük hasznát, mivel valaki elárult bennünket, és rövid időn belül ismét bíróság előtt álltunk.
– Az újabb ítélet: plusz öt év fogság. János az észak-uráli Ivden városába került, ahol ismeretséget kötött a szintén ott raboskodó Kovács Bélával, Nagy Imre kormányának későbbi miniszterével. Engem északra irányítottak, egy Karganol nevű lágercsoportba, ahol 1954 májusában ért a rehabilitáció.
– Hazakerülve rögtön felvételiztem az ungvári tanítóképzőbe, életrajzomból „kifelejtve”, hogy négy évet töltöttem büntetőlágerben. Szeptemberben aztán jött egy rendelet, hogy a tanítóképzőt bezárják, diákjait pedig átvezetik az állami egyetem orosz nyelv szakára. Így történt, hogy a börtönévek valahol mégis hasznomra váltak, mivel megtanultam oroszul, álmaim azonban örökre álmok maradtak. János elvégezte a főiskolát, vele mindvégig jóban voltunk, haláláig nagyszerű embernek és hű barátnak ismertem. A gimnáziumi társaim közül többen szép szakmai pályát futottak be, például Borbély Gyula a Budapesti Operaház karnagya, Katrin Béla a királymezői erdészeti kombinát egykori vezérigazgatója, Fekete Sándor Romániaszerte elismert orvos stb. Nekünk azonban más utat rendelt az élet...
Popovics Zsuzsanna
