Akiket a falu örökbe fogadott

Öt apró gyermekkel maradt egyedül

Amikor Szabó Margit férjhez ment Gönczy Pálhoz, még nem sejtette, mivel jár a háború utáni korszakban a tisz­teletes ­asszonyok élete. Ő is, párja is számtalanszor tapasztalhatták, mennyire különbözőek az emberek: valaki az utolsót is elvenné, más az utolsót is odaadná.

A teológia elvégzése után a fiatal papnövendék Nagy­dob­ronyba került segédlelkésznek, három éven keresztül szolgálta a gyülekezetet. Házasságának második évében gyermekszülés közben meghalt a felesége. Később Kaj­danóra került lelkipásztornak, de ott se sokáig maradt. Kis­rátra költözött, megismerkedett a kisgejőci kántortanító lányával, s 1928-ban meg is esküdtek. Négy évvel később a nagy­dobronyiak lelkipásztort választottak, így többek között őt is meghívták. A gyülekezet végül mellette döntött, odaköltöztek hát a parókiára. Szolgálatában senki sem találhatott hibát, szeretetházat építtetett a gyülekezet segítségével (amit azóta már lebontottak), felújíttatta a parókiát, a templomot. A dobronyi gyülekezet felvirágzott a kezei alatt.

Öt gyermekkel áldotta meg őket az Isten. A legidősebb tizennégy éves, a legkisebb mindössze néhány hónapos volt, amikor gyökeresen megváltozott a család élete. 1946 júniusában letartóztatták az édes­apát. Egy koncepciós per után Szibériába vitték, tíz évig volt száműzetésben.

A feleség magára maradt az öt gyerekkel. A vagyonukat elkobozták, mindössze egy hálószobabútor maradt. Az anya gyengécske volt világéletében, dolgozni nemigen bírt. A parókiáról kitették őket, saját lakásuk meg nem volt. Édesapját Nagy­dobronyba helyezték igazgatónak, egy ideig az ő éger-gyepesi lakásában húzódtak meg. Az apa azonban korán eltávozott az élők sorából. A lakók kiutálták őket, így hát onnan is el kellett jönniük. Végül a felvégen lakó Badó Józsefnek esett meg a szíve a családon, befogadta hát őket, így hét éven keresztül biztos fedél volt a fejük fölött.

Időközben megalakult a kolhoz, az idősebb gyerekek meg­­próbáltak munkát keresni, de nem engedték dolgozni őket. Ki tudja, mi lett volna velük, ha a falu nem veszi szárnyai alá a kis családot. Szűkös idők jártak, a háború, a férfiak elhurcolása megnehezítette a dob­ronyi nép életét, de egy-két szelet kenyér mindig akadt az éhes szájaknak.

A kisebbek jól tanultak, jó fejük volt, de a pap gyereke nem lehetett kitűnő tanuló. A kis Edit majd belebetegedett, amikor látta, hogy mindenki az ő dolgozatáról, az ő füzetéből másol, s mégis csak négyes tanuló lehet.

Az édesapáról hónapokig semmi hír nem jött, majd 1947 júliusában egy kicsempészett német nyelvű képeslappal adott életjelt magáról. Ezek után folyamatosan érkeztek a levelek és a versek, melyekkel családját és gyülekezetét vigasztalta, biztatta. Idővel aztán hazatért a száműzetésből, de úgy lesoványodott, hogy alig lehetett ráismerni. A szibériai évekről nem szívesen mesélt senkinek, még a legközelebbi hozzátartozóinak sem. Ha szóba is került a téma, inkább csak a munkájáról mesélt, nem az átélt borzalmakról.

Mire az apa hazatért, az otthonmaradottak sorsa lassan jobbra fordult. Új elnök került a kolhoz élére, aki észrevette a tehetséget Pálban, a legidősebb fiúban, felvette hát a munkások közé. A nagyobbik lány, Ilona, varrodában dolgozott Ungváron. Kaptak egy telekhelyet, amelyen a falu összefogásával elkezdték építeni a házukat. Egy évvel később elmondhatták, hogy van már saját lakásuk. Sándor fiuk eldöntötte, hogy felvételizik az egyetemre, de még az édesanyja se tudott róla, csak már mikor hozta az eredményeket, mondván, na, édesanyám, van egy egyetemista fia.

A megpróbáltatások azonban még nem értek véget. Míg a családapa Szibériában volt, Nagydobrony új lelkészt kapott Csík József személyében. Miután Gönczy Pál hazatért a száműzetésből, az utóda nem akarta, hogy ketten legyenek a gyülekezetben, mondván, sovány kenyér a dobronyi. A falu kettészakadt, a családokban zűrzavar támadt: volt, ahol az idősebbek az egyik pap mellé álltak, a fiatalok meg a másik mellé. Egyéb téma nem volt, csak a „papolás”. Végül Csík kitelepült Magyarországra, Gönczy Nagyberegre került. Csak évekkel később jött vissza ismét a Nagydobrony környéki falvakba, ahol aztán élete végéig szolgált.

Nyolcvanadik életévében, karácsony másnapján hívta őt magához Teremtője. A nagy­dobronyi temetőben álló sírkövén egyik verse utolsó strófája olvasható, mintegy vigaszként az özvegye számára:

„Énmiattam ne ölts gyászfátyolt, kulcsold hálára két kezed, a vándor, ki sokat volt távol, végre már hazaérkezett”.

– jázmin –