Magyar László: Minden nap új terveket hoz

Isten éltesse!

2002. június 28., 02:00 , 76. szám

Magyar László festő fél éve tevékenykedik a Révész Imre Társaság elnökeként. Hétköznapjait a Területi Filharmónia asztalosaként tölti, időnként azonban az ő életében is vannak kisebb-nagyobb ünnepek, mint például július 8., a születésnapja.

– A hétköznapok többnyire a munkáról szólnak, festeni általában csak a kiutazásokkor tudok, a művésztelepeken, művésztáborokban. Ilyenkor van lehetőség arra, hogy az ember kikapcsolódjon, ne gondoljon a mindennapos terhekre. Vagy esetleg a hétvégeken kínálkozik rá alkalom, hogy nyugodtan tegyem a dolgom.

– Mi jut eszébe először a születésnap szó hallatán?

– A születésnap örömmel, meglepetéssel teli dátum, másrészről azonban szomorú is. Mostanában gyakran érzem, hogy nem fiatalodom, de valahogy szeretném visszatartani a fiatalságomat. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy megint elment egy év, és én még mindig nem érkeztem megvalósítani a terveimet.

– Milyen jellegű ajándékot kap szívesen a születésnapján?

– A tárgyi ajándékok nem igazán érdekelnek, szívesebben veszem a szeretetet. A születésnapnak az adja meg a kellemes hangulatát, hogy akkor rám emlékeznek, felköszöntenek, és nem számít, milyen ajándékot adnak. De ha netalán kapok egy művészetről szóló könyvet, vagy esetleg festőfelszerelést, ecsetet, festéket, akkor nagyon örülök neki és köszönettel elfogadom.

– Hogyan ábrázolná képen az eddigi életét?

– Csíkos lenne, mint a zebra. Hála Istennek, kevés volt benne a szürke, inkább a fehér és a fekete dominált, és azon belül is több volt a fehér csík. Tulajdonképpen elég későn kezdtem el a festői pályafutásomat, mert az iparművészeti szakiskola befejezése után dekorátorként, emléktárgykészítőként tevékenykedtem. Aztán rádöbbentem, hogy múlnak az évek, és minél később kezdem el a festést, annál nehezebb lesz. Megismerkedtem olyan emberekkel, akik nagy hatással voltak rám, gondolok itt például Tóth Lajosra, a Révész Társaság korábbi elnökére, a szürtei Kolozsvári Lászlóra, Réti Jánosra. 1993-ban felvettek a Ré­vész Társaság tagjai közé, s egy hónappal később már lehetőség nyílt a bemutatkozásra Budapesten. Ez egyfajta megerősítése volt annak, hogy érdemes komolyabban foglalkozni a festészettel.

– Mi az, amire a legbüszkébb az eddigi munkásságában?

– Olyan nagy dolgokat nem tudhatok magam mögött, hogy büszkének érezhessem magam, de jó érzéssel tölt el, ha azokra a kiállításokra gondolok, amelyeken a Révész Társaság tagjaként vehettem részt. Ilyen volt a nagy­ sikerű varsói kiállításunk vagy a hannoveri Expo 2000 keretében rendezett tárlat. Emellett voltak egyéni kiállításaim Pécsett 1995-ben, tavaly pedig Szlovákiában.

– Mit szeretne még elérni ahhoz, hogy teljesnek érezze az életét?

– Ez egy elérhetetlen cél, nem is törekedhetem a teljességre, mert sohasem leszek magammal megelégedve. Minden nap új terveket, új megvalósításra váró dolgokat hoz, és nem lesz olyan pont az életemben, amikor úgy érzem, minden tervem megvalósult. Nem hiszem, hogy lenne olyan festő, aki úgy érezné, hogy már mindent megfestett. Az én gondolataimban is számtalan terv bujkál. Olyan banális dolgok például, mint egy Ungvár utcáiról, épületeiről készített sorozat. Másik nagy tervem egy mitológiai témájú sorozat elkészítése. Promé­theuszról, Ikaruszról készültek is vázlatok, de úgy érzem, még nem érett meg bennem teljesen ez a téma.

Olasz Tímea