Petőfi Sándor: János vitéz
I. ének (részlet)
Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászbojtárra.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.
Szerelem tüze ég fiatal szivében,
Ugy legelteti a nyájt a faluvégen.
Faluvégen nyája míg szerte legelész,
Ő addig subáján a fűben heverész.
Tenger virág nyílik tarkán körülötte,
De ő a virágra szemét nem vetette;
Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,
Bámuló szemei odatapadtanak.
De nem ám a patak csillámló habjára,
Hanem a patakban egy szőke kislyányra,
A szőke kislyánynak karcsu termetére,
Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.
Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva,
Mivelhogy ruhákat mos a friss patakba’;
Kilátszik a vizből két szép térdecskéje
Kukorica Jancsi gyönyörűségére.
Mert a pázsit fölött heverésző juhász
Kukorica Jancsi, ki is lehetne más?
Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza,
Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.
„Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, köréd varázskör teremtődik” – ugye, milyen igaz Illyés Gyula megfogalmazása! Elég egy ismert Petőfi-sor, és máris megemelkedik a kedvünk – nyomban látjuk, halljuk azt a nyelvi, zenei világot, amely összetéveszthetetlen a másokéival.
Különösen így van ez a János vitéz esetében. Aligha akad olyan magyar ember, aki ne ismerné ezeket a sorokat, aki ne ismerné Kukorica Jancsi és az árva Iluska szerelmének történetét. És mégis jólesik újra meg újra kézbe venni ezt az elbeszélő költeményt, jólesik időnként újra felidézni a mese csodáját. Ez a költészet varázsa. Kiemel a mindennapok egyhangúságából, kiemel és időtlenségbe helyez, kiemel és ellenállhatatlan csábítással visz a zsiványok tanyájára, az óriások földjére, a boszorkányok sötétségébe, a tündérszigetre... Kiemel, és mire ezekhez a sorokhoz elérünk: „A tündérnemzetség gyönyörű körében / S kedves Iluskája szerető ölében / Mai napig János vitéz őkegyelme / Szép Tündérországnak boldog fejedelme” – érezni fogjuk, hogy megváltoztunk. Érezni fogjuk, hogy jobbak, szebbek, tisztábbak vagyunk.
Penckófer János
