2002. augusztus 9.

Amiképpen az Atya sze­­retett engem, én is úgy szerettelek titeket: maradjatok meg ebben az én szeretetemben. János 15, 9</p>

Olyan elszomorító, ha arra gondolunk, hány ember él ezen a fö­ldön sze­retet nél­kül. Árván ma­radt gye­rekek, akik nem tudják meg soha, mit jelent az édesanya szívén meg­pihenni; meg­fá­radt emberek, akik úgy bele­fásultak az élet közönyébe, hogy már maguk sem hiszik, hogy valahonnan szeretetet kapnak; koldusok milliói, akik járják az élet gö­röngyeit, s kenyeret még csak kapnak itt-ott, de alig vagy egyáltalán nem találnak sze­retetet. Hány­szor van okunk rá, hogy vá­dol­juk magunkat, amiért adó­sok maradtunk azok­kal szem­ben, akiknek oly kevés részük van a szere­tet­ben! A magunk életében is gyakorta láthatjuk, hogy köny­nyebb azokat szeret­ni, akik amúgy is kapnak sze­re­tetet, akiket amúgy is körül­vesznek. S gyakorta rá kell döb­­­­­ben­nünk, hogy ennek a világnak a szeretete hamis, a legtöbbször csak testi vagy érdekszeretetet találunk. Mi­ért? Mert a világ nem ismeri az igazi szeretet forrását. Mi­lyen csodálatos ezzel szem­ben Jézus szeretete! Milyen sze­retettel fordult a megvetett parázna samáriai asszony felé, s ezzel a tiszta és meleg sze­re­tettel fel tudta ol­vasz­tani a kemény jégkérget az asszony szívéről. Milyen nagy sze­re­tettel állt meg a vak, kol­dus Bartimeus mel­lett, és mi­lyen szeretettel tu­dott szólni a naini özvegy­as­szonyhoz! Va­jon ki­től vette Jézus ezt a tiszta, cso­dá­­la­tos szeretetet? Ő sem ma­gából merítette – a sze­retet örök forrását az Atyában ta­lál­ta meg. Eh­hez a forráshoz járt na­pon­ként, óránként, vala­hány­szor szükségét érezte an­nak, hogy szíve megteljék az Atya sze­re­tetével. A mai mo­dern vi­lág­ban olyan víz­tar­tá­lyok van­nak, melyek auto­mati­kusan telítődnek meg, ami­lyen mértékben fogy be­lő­lük a víz, olyan mértékben te­lí­­tő­dik újra. Valami ehhez ha­son­lóan csodálatos volt Jézus kap­csolata az Atyával. Az ő szíve nem erőtlenedett el so­ha, az ő szeretete nem fo­gyott el. Még Júdás csókját is el tud­ta fogadni, tudott imád­koz­ni azo­kért, akik meg­fe­szí­tet­ték őt. Mindenhol és min­den­ben az Atya szeretete lebe­gett a szeme előtt. Úgy kíván­ta ő is szeretni az embereket, amilyen sze­re­tetet a mennyei Atyától nyert. Igen sokszor emberekben ke­res­sük a jézusi szeretetet, és elfelejtjük, hogy Jézus maga a szeretet forrása. Az emberi szeretet távolabb van a for­rás­tól, s nem olyan tiszta, mint a forrás közvetlen közelében. Ha úgy érezzük, kevés bennünk a szeretet, hogy személy­válo­ga­tó a sze­re­tetünk, az azért van, mert nem megyünk elégszer az Atyához. Használjuk ki hát az Úr adta lehetőséget, s táp­lál­juk szeretetünket abból a tisz­ta forrásból, amelyből az Atya kész napról napra felfrissíteni bennünket!

Orbán Sándor, benei református lelkipásztor