Balassi Bálint: Hogy Júliára talála, így köszöne neki

Ez világ sem köly már nekem

Nálad nélkül szép szerelmem,

Ki állasz most én melyettem:

Egíszsíggel édes lelkem!

Én bús szívem vidámsága,

Lelkem édes kévánsága,

Te vagy minden boldogsága,

Véled Isten áldomása,

Én drágalátos palotám,

Jó illatú piros rózsám,

Gyönyerő szép kis violám

Ílj sokáig, szép Júliám!

Feltámada napom fínye

Szemöldök fekete színye,

Két szemem világos fínye,

Ílj, ílj, íletem remínye!

Szerelmedbe’ meggyúlt szívem,

Csak tígedet óhajt lelkem;

Én szívem, lelkem, szerelmem,

Idvez lígy, én fejedelmem!

Júliámra hogy találik,

Örömömben így köszenik,

Tírdet, fejet néki hajtik,

Kin ő csak elmosolodik.

Balassi Bálint költészete négy évszázadnál is távolabbi idők ízléséről, magyar hangulatáról tudósít, miközben érezzük, elévülhetetlen esztétikai értékei vannak. Ezen értékek az örök emberi érzések művészi formában való megjelenésében rejlenek. Persze a XXI. század embere szépérzék tekintetében sokban más, mint a XVI. században élők voltak, és mégis örömmel olvassuk Balassi verseit. Érthető: az ember egész lényét felkavaró szerelem örök, nyelvünk szépségei pedig mindenki előtt nyitva állnak. A letűnt kor kifejezéseiben, a szavak sajátos hangalakjaiban könnyű felismerni, miben és milyen irányban változott meg nyelvhasználatunk.

Ennek a költeménynek az utolsó versszaka mindenki előtt ismerős. Van, aki kiragadott részletként is felismeri, hogy ez bizony Balassi Bálint költeményéből való, aki pedig sosem hallotta, de ütemhangsúlyosan elmondjuk neki, egészen bizonyos, hogy elfeledett, régi tudásaként merül föl majd benne. Ezt a kikristályosodott magyar ütemhangsúlyos verselés sajátos, számunkra igen közeli szépsége adja. Arról nem is beszélve, hogy ki ne érezné át e két sor igazát és igazságtalanságát: „Tírdet, fejet néki hajtik, / Kin ő csak elmosolodik.” Él-e közöttünk olyan, ki nem ismeri a viszonzatlan szerelem édes fájdalmát?

Penckófer János