Tóth Lajos: A belső feszítőerő teszi a képet képpé
Isten éltesse!
Tóth Lajos festőművész 1948. szeptember 9-én született Szürtén. Gyermekkorában gyakran járta a szürtei határt, rajzolgatott Kolozsváry László barátjával. 10 éves korától az ungvári Pionírpalota keramikusi és képzőművészeti szakköreit látogatta.
– A Révész Társaság egykori elnökeként mire emlékszik a legszívesebben?
– Hála Istennek, a 11 év alatt rengeteg élménnyel gazdagodtam. Mintegy hetven kiállításunk volt, a legkisebb kárpátaljai falutól kezdve a magyarországi csoportos és egyéni tárlatokig. Minden második évben volt egy-két nagyobb kiállításunk az Ungvári Szépművészeti Múzeumban vagy Budapesten. A tetőpontot 1999-ben a Varsói Magyar Kulturális Intézetben, illetve 2000-ben a Hannoveri Expo magyar pavilonjában való bemutatkozásunk jelentette. Ezenkívül még a vezető magyar művészekkel kialakított kapcsolatokra vagyok büszke.
– Mi az, amit át szeretne adni a mai nemzedéknek?
– A művészetet nem lehet tanítani, ez elsősorban átélés kérdése. Szert lehet tenni egyfajta mesterségbeli tudásra, de úgy van ez, mint a költészetben: bár sokan írnak csinos, szép verset, attól ők még nem költők. A belső feszítőerő az, ami képpé teszi a képet, ezt azonban nem lehet átadni. Ugyanakkor a fiatal tehetség még befolyásolható, ezért fontos, hogy olyan emberekkel találkozzon, akik jó irányba terelik. A kárpátaljai festészet fejlődésének legnagyobb akadálya az elmúlt rendszerben a bezártság volt, a művész nem utazhatott, nem láthatott.
– Vannak kedvenc témái?
– Arra törekszem, hogy megmutassam ezeréves történelmünk értékeit, hogy helyükre kerüljenek a dolgok, s az emberek tudják, honnan jöttünk. Szeretném bemutatni apáink, anyáink életét, ünnepeit, hétköznapjait mindazoknak, akik például már nem tudják, hogyan kell megfogni a kaszát. Most épp idős emberekről készítek sorozatot Tisztelet az időseknek címmel. Előkészítés előtt áll egy portrésorozat is. Kárpátalja jeles magyarjait szeretném megfesteni, azokat, akik gazdagították a kárpátaljai magyar kultúrát, akik nem alkudtak meg – képzőművészeket, zenészeket, irodalmárokat, ugyanakkor az egyszerű falusi tanítót, nyomdászt is.
O. T.
