Kemény munka, hosszú turnék

Egy császlóci magyar a Kijevi Operaházban

2002. szeptember 27., 02:00 , 89. szám
Kiss József és családja ma is gyakran hazalátogat Császlócra

A császlóci születésű Kiss József 1989 óta a Kijevi Állami Operaház előadóművésze. Ez idő alatt számos klasszikus operában lépett fel, beutazva a fél világot.

– Kézenfekvő a kérdés, hogy miként lesz egy ungi fiatalemberből fővárosi operaénekes?

– Soha életemben nem gondoltam, hogy az operában fogok dolgozni, mert mióta az eszemet tudom, kamionsofőr szerettem volna lenni. Édesapám aztán másként döntött, hétévesen zeneiskolába íratott, mondván, „hadd váljék úriember a gyerekből”. Tangóharmonikán játszottam, aztán felvettek az Ungvári Zeneművészeti Szakiskolába, ahol Kiss Valéria volt a tanárom. Ő fedezte fel a énektehetségemet, amit aztán ma­xi­málisan igyekezett a felszínre hoz­ni. Az igazsághoz tartozik, hogy mindig is hiányzott belő­lem az ambíció, szüleim és taná­rom nógatása nélkül ma talán valóban egy nagy teljesítményű kamionnal járnám a világot, és minden bizonnyal jól is érezném magam.

– Ehhez képest előbb a konzervatórium, majd az operaház következett...

– A tanárnőm és a szüleim unszolására vé­gül mégis elutaztam Kijevbe, ahol minden vizsgadrukk és különösebb aggodalmaskodás nélkül „eljárogattam” a felvételi vizsgákra. Leg­nagyobb meglepetésemre felvettek, és huszonévesen a Pjotr Csajkovszkij nevét viselő Kijevi Állami Kon­zervatórium hallgatója lettem. Még ma is emlékszem, milyen emelkedett lélekkel léptem be a konzervatórium épületébe, mennyire meghatott a hatalmas, gazdagon díszített aula, ahol először ébredtem rá, milyen nagy dolog, hogy egyáltalán ott lehetek és tanulhatok. Öt évvel később aztán frissdiplomásokként már azon hezitáltunk az évfo­lyam­tár­saim­mal, merre tovább, ki hol tud majd elhelyezkedni? Az egyik barátom vetette fel az ötletet, hogy kérjek meghallgatást az operaházban, hisz semmit sem veszíthetek. Röviddel ké­sőbb már ott álltam a művészeti tanács előtt. A sors úgy hozta, hogy alkalmasnak találtak, és azóta az operában „énekel­ge­tek”...

– Szakmailag mit jelent az operaház tagjának lenni?

– Most mondjam azt, hogy olyan, mint a gépkocsivezetők között Forma–1-es versenyzőnek lenni? Félretéve a tréfát, ez is mun­ka, időnként meglehetősen kemény és fárasztó. Ugyanakkor változatos és színes művész­hi­vatás is, ami jó esetben soha nem hagyja elfásulni az embert, sem fizikai, sem szellemi értelemben. Olyan hivatás ez, amely bőven szolgál kihívásokkal. Ilyen például, amikor szinte egyik napról a másikra kell megtanulni, majd színpadra vinni egy új operát, vagy amikor a napi három előadáson három különböző nyelven énekelünk. Ez főként a külföldi turnék alkalmával fordul elő, hisz olyankor a megrendelő a „főnök”, és mindenkit szerződés kötelez. Ez év tavaszán például két hónap alatt készítettük el a Carment, amit franciául énekeltünk. Egyébként, ha választ­ha­tok, én legszívesebben olaszul éne­kelek, mert dallamos és jól „tűri” a hangtorlódásokat.

– Milyen tervekkel tekintenek a következő operaévad elé?

– A szabadságolási idény augusztus végéig tartott, majd gyorsított próbákon készültünk a múlt évi terrortámadás áldozatainak tisz­teletére rendezett szeptember 13-i nagyszabású emlékkoncertre, ahol Mozart Rekviemjét adtuk elő. Az évadnyitó előadás hagyományosan a Tarasz Bulba nagyopera, ezenkívül pedig a Háború és béke operagigász rövidített, négyórás változatát próbáljuk majd.

– Vannak magyar ajkú kol­légái?

– Az énekesek között nincsenek, a zenészek között azonban mindig akad kettő-három. Főleg a turnék során jár össze a „ma­gyar csapat”, amikor általában egy kupéban utazunk a vonaton, és jókat nótázunk egy-egy adag ha­zai szilvórium mellett. A két-há­romhetes turnék célállomása Németország, Franciaország, Svájc, illetve kétévenként Dánia.

– Mennyire népszerűek az operaelőadások az ukrán fővárosban?

– Bármennyire furcsa, szinte minden előadást telt ház előtt játszunk, csakúgy, mint a balett­társulat. Kijev mégiscsak nagyváros, van értelmisége, emellett állandó nézőink a nagykövetségek és a külképviseletek dolgozói, akik előszeretettel jönnek az operába kikapcsolódni.

– A komoly operaelőadá­sokba mennyire „fér bele” egy-egy színpadi tréfa?

– Mi sem maradunk el a többi színház mögött, ha a kol­légák ugratásáról van szó, hisz a jó poénokat egyszerűen nem lehet kihagyni. Az egyik jele­netet például egyenruhában, katonacsizmában játsszuk, és a forgatókönyv szerint pár percre fél térdre kell ereszkednünk. Egy alkalommal ezen idő alatt lehúztuk az egyik kollégánk lábáról a csizmát, és mire menetelnie kellett, egy szál zokniban állt a színpadon...

Popovics Zsuzsanna