Ady Endre: Halottak napján
Halottja van mindannyiunknak,
Hisz’ percről percre temetünk.
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk –
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...
Ady Endre ebben a költeményében is az élet teljességét érinti meg. Bár két, más-más hangulatú szakaszba vannak sűrítve a vers gondolatai, mégis inkább kerekséget érez az olvasó, és kevésbé ellentétességet. A gyásznap és az ünnepnap azonos érzelmi helyen való felemlegetése nem szembenállást eredményez, hanem feloldódást. A szomorúság kézen fogja a természetes életkedvet. Az élet pedig önmaga rangjára emeli az elmúlást, és mégis életigenlést érez az olvasó.
A létezés itt a halálban érti meg magát, azzal kiegészülve válik teljesen egésszé. Ezt mindennél jobban bizonyítja a sírhatunk szónak is az azonos helyen való szerepeltetése. Két versszak két hangulatában, de ugyanazon a helyen szerepel ugyanaz a szó. Ez nagyban elősegíti a teljesség érzetét. Sírhatunk örömünkben és sírhatunk bánatunkban – az egyikben mindig ott bujkál a másik. Mégis különös egyensúly ez: mindenképp a létezés javát szolgálja.
A vers további gazdagságára utal a „Dobjuk el a tettető álcát” felhívás. Ez egyszerre utal az emberi viselkedés színpadiasságára, valamint arra az igazságra, hogy az ember a szokások rabja is egyben. A költői gondolat ereje ebben is életpárti.
Penckófer János
