Mindent szeret, ami zene

Komolyzenével és népi muzsikával szeretne foglalkozni

A péterfalvai születésű Pál Eszter szerencsésnek tartja magát, hisz mint mondja, szinte beleszületett a zenélésbe, és kicsi kora óta muzsikusok, zeneszerető emberek veszik körül. Az ő muzikalitására is korán fény derült, a pé­terfalvai zeneiskolában előbb furulyázni, majd zongorázni tanult, az idei tanévtől pedig már a debreceni Liszt Ferenc Zeneművészeti Főis­kola hallgatójaként készül a zenei világ meg­hódítására.

– A családi fáma szerint téged csak másodjára vettek fel a péterfalvai zeneiskolába, annak ellenére, hogy édesapád, Pál Lajos volt az igazgatója...

– Ezt ma már csak jó poénként emlegetjük, de való igaz, hogy elsőre nem „feleltem meg” a zongoraszak felvételi követelményeinek, és „csak” a furulyára vettek fel. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy nagyon vézna kislány voltam, és valószínűleg fel sem értem rendesen a klaviatúrát. Később aztán mégiscsak zongora elé ülhettem, és ez maradt a fő hangszerem.

– Emellett azonban számos egyéb dologgal is foglalkoztál...

– Természetesen minden olyannal, amivel egy péterfalvai zeneiskolás foglalkozhatott: kóruséneklés, néptánc, népzene, ezen belül népi hangszerek stb. Később felvételt nyertem a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolába, ahol nem kis meglepetésemre egy kisgejőci születésű zenepedagógus, Garányi Lajos lett a zongoratanárom. Képzési követelmények? Zenei téren nem voltak nehézségeim, csupán a zongorajáték volt az, ami bizonyos szemléletváltásra szorult, mert míg az itthoni képzés középpontjában főleg a technika és a mennyiség áll, addig a kinti gyakorlat inkább a zongorajáték milyenségére, minőségére, kifejezésmódjára, leheletnyi finomságaira helyezi a hangsúlyt.

– És az éneklés?

– Azt sem hagytam abba, a négy gimnáziumi év alatt egyszerre négy kórusban is énekeltem, ami egyrészt kihívást jelentett, másrészt lehetőséget a szakmai fejlődésre. A legtöbb élményem a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának Can­tusához fűződik – vezetője Berkesi Sándor, Liszt-díjas karnagy –, mellyel beutaztuk nemcsak Magyarországot, de Japánt, illetve fél Európát is. A 260 éves múltra visszatekintő kórus hagyományai szerint a szólamok élére egy-egy vezetőt választanak, aki különböző adminisztratív, szervezői feladatokat lát el. Legnagyobb meglepetésemre tavaly én lettem a szoprán szólam vezetője, ami időnként nem kis felelősséggel járt. A tanév végén például ki kellett választanom azokat az énekeseket, akik a szólam képviseletében elutazhatnak Koreába, az ez év novemberében megrendezésre kerülő Kórus Olimpiára.

– A gimnáziumi évek idén véget értek, hogyan tovább?

– A következő családi anekdoták valószínűleg a felvételi mizériáimról szólnak majd, mivel „biztos, ami biztos” alapon egyszerre öt felsőoktatási intézménybe is jelentkeztem. Első helyen a Debreceni Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolát jelöltem meg, ahová fel is vettek, így a többi helyszínre már el sem mentem.

– Eszerint, ha „nagy leszel”, zongoraművész leszel...

– Ezt még nem tudnám meg­mondani, mivel általában nem szoktam előre tervezni, egyszerűen csak teszem a dolgom és kész. A zongora mellett egyébként sok minden egyebet is tanulok, például nép­tánc­ok­tatást, de a zenepedagógusi pálya is közel áll a szívemhez. Egyelőre csak annyi biztos, hogy zenével fogok foglalkozni, mégpedig komoly- és népzenével.

farkas