Az élet nem áll meg

Teljes élet négykeréken

A beregszászi Kovács Marianna élete nem sokban különbözik a megszokottól. Gyermeket nevel, háztartást vezet, időnként kirándulni is eljár. Mint mondja, semmi különleges nincs az éle­té­ben, „mindössze” annyi, hogy nem lábon jár, hanem kerekeken gurul.

Az érettségi után óvó­nő­nek készült, a felvételi vizs­gákra várakozva cso­port­vezetőként dolgozott a ková­szói pionír­tá­borban. Egy alkalommal a be­reg­szászi uszodából tartott ha­za­felé egy autóbusznyi gyer­­­mek­kel, útközben még fel­vet­tek néhány utast, aztán már csak a kórházban tért magához. A gyerekek ki­sebb zúzó­dá­so­kat, töréseket szenvedtek, az egyik stop­pos belehalt sé­rü­lé­seibe, Ma­ri­an­na pedig törött hát­­ge­rinc­cel várta felépülését. A bale­set napja teljes egészében kie­sett az em­lé­ke­ze­téből, mások el­be­szé­lése alapján rakta össze a tör­ténetnek azon részeit, ame­lyekre kíváncsi volt.

Műtétek, szanatóriumok kö­vették egymást, Budapesttől Le­nin­grádig számos klinikát be­járt, az orvosok azonban nem áltatták a fi­atal lányt. Tudta, na­gyon ki­csiny a valószínűsége an­nak, hogy vala­ha is lábra állhat, még­sem csüggedt el. Új fejezetet nyi­­tott az életében. Az ötödik eme­­le­ti lakást kertes házra cse­rél­te a csa­lád, néhány lak­beren­de­zé­si tár­gyat átalakítottak, meg­ta­nul­ta ülve végezni a házimunkákat. Nem volt ugyan könnyű elfo­gad­ni a helyzetet, de mivel az ön­saj­ná­latnak nem sok értelmét látta, igye­kezett az új állapotának meg­fe­le­lő­en alakítani minden­nap­jait.

A baleset után két évvel egyik gyermekkori barátja ka­to­­nai szol­gá­latát letöltve újévet jött kö­szön­teni hozzájuk. A lá­to­ga­tások az­tán egyre sűrűbbé váltak, a ba­rát­ságból szerelem lett, az udvar­lás­ból házas­ság­kötés. A mintegy het­ventagú nász­népnek ki sem kellett ten­nie a lábát a lakodalmas ház­ból, az anya­köny­v­­vezető és a lel­kész a családi otthonban adta össze az ifjú párt. Aztán meg­szü­letett a kis Richárd, aki újabb bizo­nyí­téka volt an­nak, hogy Isten nem hagy­ta magára a fia­tal­asszonyt.

Idővel a zárkózottsága is oldódni kezdett. Először csak a családi, baráti össze­jövetelekre ment el pár­jával, később már a víz­partra is kicsalta a napfény, mostanában pedig egy-egy fagy­laltozás sem riasztja vissza. A sajnálkozó te­kin­teteket azon­ban a mai napig igyekszik ke­rül­ni, hiszen szána­lomra van a legke­vés­bé szük­sége. A kívül­ál­ló ugyan csak a tolószéket lát­ja, a fia­tal­asszony azonban tel­jesebbnek mondja életét, mint azok, akik ép lábbal futnak el a min­den­napok csodái mellett.

Olasz Tímea