Férjek

Furcsa érzés állni egy vasút nélküli vasútállomáson. Ettől a takaros kis állomástól ugyanis húsz-egynéhány kilométerre van a legközelebbi sínpár. Kisvasút futott itt valamikor, de a síneket rég felszedték, s a több száz éves vashámor sem dolgozik ma már. Csak a messziről látható ápolt, gyönyörű kis római katolikus templom jelzi, hogy ez a település nem a tipikus hegyvidéki ruszin falvak egyike.

Valamikor pezsgő élet folyt itt, de még a szovjet időkben is működött a vasgyár, no és a hatalmas turistaszálló, két kilométerre a falutól a hadi úton, ahol Vera Mihajlovna volt a gazdasági mindenes. Fontos állás volt ez abban az időben, hisz a raktár tele volt hiánycikkekkel, így aztán nemcsak az ott dolgozók és a falu lakói, de még az ungvári főnökség is tisztelte a román felmenőinek köszönhetően barna bőrű, cigányos, tűzrőlpattant menyecskét. Vera Mihaj­lovna korán ment férjhez, így aztán már a lányát is férjhez adta. Férje a vasgyárban dolgozott munkásként, elég gyakran a pohár fenekére nézett, de Vera Mihajlovna nem sokat törődött vele, külön szobája volt a turistatelepen, és ott élte világát. Sokan dolgoztak ott abban az időben, csak fűtőből négy volt. Az egyik jól megtermett hegyi ember a fűtési szezon után, nyáréra is ottmaradt munkásnak, míg a többiek elutaztak szezonmunkára. Ezt az embert Vera Mihajlovna odavette szoba-konyhás házába kvártélyosnak.

Közben a Szovjetunió gerince megroppant, lassan elmaradtak a turisták, de még mielőtt végleg bezárt volna a turistatelep, Vera Mihaj­lovnát valamilyen oknál fogva elbocsátották. Férje nyugdíjba ment, de ugyanúgy ivott, mint azelőtt. A kvártélyos mackó, sokan így becézték a hegyi embert, a férj segítségével végezte a ház körüli munkákat, és lassan kiszivárgott, kitudódott – de az is lehet, hogy csak rosszindulatú plety­ka volt –, hogy a gazda és a kvártélyos ágyat cseréltek. A férj a konyhai kiságyat választotta, a hitvesi ágy pedig a lakóé lett. A falu suttogása és rosszallása mellett és ellenére nagy egyetértésben éldegéltek.

A környezet nem tudta megemészteni a kétférjes menyecskét. Elpárolgott a Vera Mi­hajlovna iránt érzett tisztelet és megbecsülés, amit eddigi élete során kiérdemelt, megbotránkozás és gúny váltotta fel. Az ember azt hitte volna, ez az alapjában véve jólelkű, segítőkész, jóakaratú asszony soha nem szerzi már vissza a közösség megbecsülését.

A megbecsülést, tekintélyt megszerezni is nehéz, megtartani még nehezebb, visszaszerezni pedig majdnem lehetetlen, de Vera Mihajlovnának sikerült, mert a sors kiszámíthatatlan. Az egyik nap, miután a két férfi kézi szánkóval hazahúzta az erdőn gyűjtött szárazfát, a férj összeesett és teljesen megbénult. Elvesztette beszédkészségét, magatehetetlenné vált. Több mint két évig, haláláig feküdt így, mindig tisztában, rendben, a kvártélyos által megborotválva és gondozva. A hetente belátogató felcser és az időnként vizitelő orvos elismerése, csodálata és tisztelete az ápolók iránt terjedt a faluban, mint a vízbe dobott kő által vert hullámok. A virrasztóban, a temetésen és utána is Vera Mihaj­lovna újra érezte a falu közösségének szeretetét, tiszteletét, ami az ember számára oly fontos; még akkor is, ha sokszor úgy érzi, meg tud nélküle lenni.

Tithli