Illyés Gyula: Hazám

Hazám szorít és fáj, kisebbedik,

oh, nemcsak határain át!

Érzem a végek rezzenéseit,

hevét, testemen érzem a hazát.

Ilyen közel jött. Nemrég szabadon

mozoghattam még tőle. Mint apám

házát, eszembe őt is csak bajom

juttatta, úgy volt csak, hogy várt reám.

Mi feszítette most körém? Rekedt

viharral nyomja hozzám a világ.

A bőröm szinte. Ki őt sérti meg,

elevenembe, jogaimba vág.

Szorongok benne; s érte! Így enyém.

Ahogy szorítják – hogy lélekzetet

vehessek – vissza úgy szorítok én,

válok részéve, hogy szabad legyek!

Voltak, kiket a sors úgy megnövelt,

hogy országot tudtak betölteni,

hogy őket ölte, ki kést abba vert.

Kezdem a hősök jaját érteni.

Veszélyes kor. Fogadj be úgy, hazám,

hogy kezedet, ha védőn fölveted,

érezzem: én is úgy mozdítanám

s dícsérjelek, mint jó reflexemet.

Fogadj be úgy, ha még jóra-konok

ifjú erőmmel jobbat akarok,

érezzem: mozdul óriás tagod:

anyag, de véled lélek is vagyok!

Haza, emberi test, sőt még ennek a költeménynek a külső formája is szorosan összetartozik. Illyés Gyula önmaga számára így látja értelmesnek létét. Ez a vers pontosan kifejezi azt a szellemiséget, amely szerint élt és dolgozott a költő. Felismerés és feladat, szükségszerűség és figyelmeztetés, de vallomás és kérés kavargása közben döbben rá az olvasó is: milyen tiszta és érthető képek szerint alakulnak a gondolatok.

A vers második sora rövidebb, vegyük észre, hogy miért! Miért a kisebbedik szó utáni sor lesz csonka? Az „érzem a végek rezzenéseit, / hevét, testemen érzem a hazát” két sora pedig nyilvánvalóan ébreszt rá bennünket: senki máséhoz nem fogható, tragikus, sajátos ez a magyar sors . Illyés verse által megérthetjük, miért és hogyan juthatunk el odáig, hogy a haza külső vagy belső megsértése testi fájdalmat okoz nekünk. A haza anyagszerű valósága és az emberi test ilyen egylényegűségében ébreszt rá a költő: lelkünk a haza lelke.

Penckófer János