Ha fontosnak tartod, ne várj másra!
Dőr János, magyar fiú
A munkácsi Dőr János élete egy ideig ugyanúgy folyt, mint kortársaié. Végezte tanulmányait, s közben egy amatőr tánccsoportban táncolt. Az orosz csapatok bejövetelével azonban egy csapásra megváltozott körülötte minden.
– A cseh érában születtem – meséli János bácsi. – Édesapám nagy magyar volt, így nevelt bennünket is, engem és a bátyámat. Már kicsi gyermekként is úgy kellett bemutatkoznom: Dőr János, magyar fiú.
Tizenhat éves lehettem, amikor bejöttek az oroszok. Volt egy fiatalokból álló csoport, talán heten lehettünk, s úgy éreztük, valamit tennünk kell. Előbb a zsidó gimnáziumban lévő magyar hadifoglyok kiszabadításán törtük a fejünket, aztán inkább úgy döntöttünk, hogy nem engedjük leszerelni és elhordani a gyárakat. Egymás után gyújtogattuk a gyárakat, mígnem az egyikünk elárult minket a milícián. A többiek nekimentek a zöldhatárnak, én nem. Nagy botrány volt, engem is behívattak, de nem tudtak rám bizonyítani semmit, így hát elengedtek.
Amikor később el akartak vinni Donbászra, próbáltam elodázni a dolgot, amennyire csak lehetett. Végül mégis odakerültem, de igyekeztem minél hamarabb haza is jutni onnan. Egy év múlva tértem haza, azonban túl sokáig nem örülhettem a szabadságomnak, három hónappal később ugyanis letartóztattak. Volt itthon egy fiatalokból álló csoport, akik néhány idősebb férfival, többek között egy volt cseh rendőrrel szövetkeztek. Voltak ugyan közöttük ismerős diákok, de én nem voltam hajlandó részt venni a dolgaikban. Hiába bizonygattam azonban, hogy semmi közöm hozzájuk, nem hitték el. Szovjetellenes szervezet tagja voltam, mondták, amely diverzióval foglalkozott. Hazaárulás is szerepelt a vádpontok között, pedig a saját hazámat soha nem árultam el. Nem volt bírósági tárgyalás, csak ítélet: tíz évet kaptam.
Az ítélethozatal után Vorkutára vittek, ott töltöttem öt-hat évet. Rettenetes hely volt, 56 fokos hidegben gyalogoltunk az állomástól a lágerig, mindenféle téli ruházat nélkül. A lágerben se víz, se fűtés. Volt, aki bányába került, volt, aki építkezésre.
Én a szénbánya melletti 29-es lágerbe kerültem, ami később elég híres lett. Nem sokkal Sztálin halála után ugyanis lázadás tört ki. Jött egy bizottság Moszkvából, de persze nem akartak velünk tárgyalni. Egy héttel később, 1953. augusztus 1-jén aztán le is verték a lázadást. Négyezren voltunk a lágerben, de gyerekes dolog azt képzelni, hogy mindenki mellénk állt. Ötszázan lehettünk, vagy még kevesebben, akik megtagadtuk a munkát. Bennem ekkor tudatosult először az a felismerés, nem lehet elvárni mindenkitől, hogy együtt, egyszerre cselekedjen. Nem, ha akarod, te nekimégy és vállalod a felelősséget, a többiekkel nem kell foglalkozni. Ha az ember akar valamit, akkor magának akarja, s ha ez összevág mások érdekeivel, az nem törvényszerűség, csak véletlen.
68 ember halt meg a lövöldözések során, s 360 sebesült volt. Nekem is átlőtték a lábamat, úgyhogy le kellett vágni, s a hasamon át, a hátgerincem mellett is áthaladt egy golyó. Gyorsan összeszedték a többi láger raborvosait, voltak vagy kilencen, azok aztán három napig éjjel-nappal operáltak. A látszatot ugyanis fenn kellett tartani. Emlékszem, a kapu előtt feküdtem a földön, amikor a városi egészségügyi osztály vezetője, egy alezredes bejött a kapun. Utasította az őröket, hogy lássák el a sebemet, de ott állt néhány méterre a lágerparancsnok is, aki viszont azt kiabálta, hogy minden halottat és sérültet vigyenek ki a zónán kívülre, s ott ápolják őket. Az őrök nem tudták, kinek a parancsát teljesítsék. Akkor azt mondta az alezredes: „Parancsnok elvtárs már elvégezte a dolgát, most engedje, hogy én is elvégezzem a magamét”. Elkülönítettek egy részt kórháznak, és mivel sok vér kellett, kihirdették, hogy aki teheti, menjen vért adni. A parancsnoknak persze ez se nagyon tetszett, de ismét az alezredes volt az, aki kimondta a végső szót.
A felépülésem után büntetőlágerbe kerültem. A lövöldözést követően sokan kérdezték, hogy miért kellett ez nekünk. De attól kezdve sok minden megváltozott: enyhítettek a szigoron, több levelet kaphattunk, valamennyi pénzt is adtak a munkáért. Ha a mai fejemmel kellene döntenem, hogy kiállok-e az ügyért, ugyanígy tennék.
Lejegyezte: O. T.
