Páratlan kincset rejtenek a barázdák

A magyar népzenei örökség tegnap és ma

Nemrég Kárpátalján járt Németh István, a Magyar Tudományos Akadémia Zenei Intézetének főmunka­­társa. A neves zenetudóssal, hang­­­­­anyag-gondozóval a magyar népzenekincs nemzeti és zenetörténeti érté­keiről, múltjáról és perspektíváiról beszélgettünk.

– Az MTA Zenei Intézete jelenleg 11 ezer órányi népzenei hangfelvételt őriz, melynek gyűjtése – Vikár Béla nevéhez fűződően – az 1890-es évek közepén vette kezdetét, majd számos ismert népzenegyűjtő jóvoltából egészen a második világháborúig folytatódott. A korabeli felvételeket 2-3 perces fonográfhengerek őrzik, melyek száma meghaladja a 4500-at. Ezen hanganyagok között nagyon sok, a mai Kárpátalja területén gyűjtött felvétel is található, zömmel magyar, részben pedig rutén, illetve román adatközlőktől.

– Mit takar a hanganyag-gondozói feladatkör?

– Először is a gyűjtemény őrzését, gyarapítását jelenti, hiszen a han­g­­­­­anyag a mai napig gazdagodik, részben magángyűjtői anyagok másolása révén. A másik nagyon fontos feladat a felvételek restaurálása és időtálló hanghordozókra való átmentése. Egy ekkora adatmennyiségnél nagyon fontos szerepe van továbbá a katalogizálásnak, a különböző szem­pontok szerinti rendszerezésnek (helységnév, megyenév, zenei jellemzők, szokáskör stb.), ami ma már természetesen számítógépes feldolgozással történik.

– Milyen stádiumban van ez a munka?

– A katalogizálás mára mintegy kilencven százalékos, a hanganyag egyharmadát őrzik CD-romok, míg az igazán időtálló, fémmatricára való átmentés az összanyag 1,5-2 %-ánál történt meg (ami egyébként főleg pénzkérdés). Ezen anyagokból aztán a legjobb szakemberek készítenek különböző válogatásokat és teszik hozzáférhetővé azokat a nagyközönség számára, immár érthető, élvezhető állapotban.

– Ennek tehát egyik fontos feltétele a hanganyagok restaurálása...

– Így van, hisz a korai felvételeket gyakran nagyon rossz készülékekkel rögzítették, vagy az idő során vált kattogóssá, recsegőssé a hanganyag, aminek felújítása nagyon munkaigényes folyamat. A szemléletesség kedvéért elmondanám, hogy egy percnyi fonográffelvétel hallgathatóvá tétele egy egész napi munkát igényel.

– Hogyan vált, válik közkinccsé az értékes zenei anyag?

– 1936-ban Bartók, Kodály, Lajtha és Ortutay vezetésével elindult a Pátria hanglemezsorozat, melynek keretében akkoriban számos népi zenekarral és énekessel készült stúdiófelvétel. Kárpátaljáról például Nagy­dob­rony­ból, Nagy­ge­jőc­ről utaztattak adatközlőket Budapestre. A teljes Pátria-anyag újrakiadására, immár korszerű CD-romon, egy évvel ezelőtt került sor, tehát ez a sorozat ismételten mindenki számára hozzáférhető. A három CD több mint 25 órányi hanganyagot, továbbá a zenék kottáit, az előadók és gyűjtők fényképeit, a dalok szövegeit stb. is tartalmazza.

– Az európai zenetörténet tekintetében mennyire unikális és értékes ez a népzenei hanganyag?

– Tudomásom szerint ilyen méretű, és a XIX. század végétől folyamatosan gyűjtött, majd tudományosan feldolgozott, rendszerezett anyag nincs még egy. Jelentős gyűjtemények vannak a bécsi és berlini fonográfarchívumokban, a párizsi zenei múzeumban, melyek összetétele azonban meglehetősen vegyes és részben Európán kívüli népek népzenéjét őrzik. Ennek egyik oka, hogy Nyugat-Európában a népzene élő korszaka sokkal hamarabb lezárult, mint ahogy a hangrögzítés elkezdődött volna, Kelet-Európában pedig élt ugyan a népzene, de sokáig nem volt mivel rögzíteni...

-farkas-