Amerika hangját hallgatta a környék
A negyvenes években Márkus Endre a bátyúi vezetékesrádió-állomás vezetőjeként dolgozott. 1949-ben egy nap meglepődve tapasztalta, hogy nem az szól a rádióban, ami szokott. Egy óra múlva már jöttek is érte a zöldsapkások…
– Ha jól emlékszem, egy vasárnap délután történt – meséli a jelenleg Beregsomban élő, 82 éves Endre bácsi –, hogy a stúdió ablakából néztem az utcán futballozó fiatalokat, aztán kimentem becsukni az ajtót. Közben szólt a rövidhullámú adás, éppen hírek mentek a moszkvai adón. Amikor bejöttem, meglepődve tapasztaltam, hogy az Amerika hangja orosz nyelvű adása szól. Én még nem tudtam annyira oroszul, csak arra lettem figyelmes, hogy valahogy nem úgy beszél, mint máskor. Valószínűleg valaki átkapcsolhatta, vagy erősebb volt az az adó, mint a miénk, s magától állt át a rádió arra az adásra. Gyorsan kikapcsoltam a készüléket, de egy óra múlva már jöttek is értem. Bótrágy, Harangláb, Rafajnaújfalu és a környező falvak mind ezt az adást hallgatták. Kaptam tíz évet, amiből öt és felet le is töltöttem Cseljabinszkban.
– Mivel indokolták az ítéletet?
– Szovjetellenes propaganda miatt vittek el, azt mondták, direkt kapcsoltam be az Amerika hangját, hogy mindenki hallgassa. Aztán még azt is mondták, hogy a kolhoz ellen agitáltam, dicsértem az amerikaiakat, szidtam a szovjeteket, de nem tudtak bizonyítani semmit. Faggattak, hogy hol jártam a háború alatt. 1945-ig Budapesten dolgoztam. A gyárat kivitték Németországba, az amerikaiak felszabadítottak bennünket, én pedig hazajöttem.
– Milyen módszerekkel próbálták vallomásra bírni?
– Nem alkalmaztak fizikai kényszert a vallatáskor, csak állandóan hívattak, éjjel nem hagytak aludni, és a végén azt se tudta az ember, mit beszél. Amikor aztán nem bírtam tovább, magamra vállaltam mindent, csak legyen már vége. Cseljabinszkban egy főmérnök mellé kerültem. Építkezésen dolgoztunk, nem bántott minket senki. Felépítettünk egy hengerművet, egy vaskohót.
– Milyen volt az élete a lágerben?
– Az első három hónapban földmunkákat végeztünk, az nem volt könnyű, aztán már főleg a gépek dolgoztak. Volt ott egy katonatiszt, aki Németországban esett fogságba, és miután hazatért a fogságból, hazaárulóként száműzték. Volt neki egy gyönyörű nagy német tangóharmonikája. Szegény tiszt csak nyekergett a hangszerén. Én még otthon, Bátyúban játszottam egy zenekarban, mellyel bejártuk a környéket, lakodalmakban zenéltünk. Volt tehát gyakorlatom, így bátran előadtam a tisztnek néhány cseh polkát, tangót. Erre ő csak eltátotta a száját. Átvett a maga brigádjába. Tanítottam harmonikázni, közben segédmunkásként dolgoztam. Egyik alkalommal kirakták a rajzokat, amik alapján dolgoztunk. Azt vettem észre, hogy az egyik rajz hibás. Én fémipari szakiskolát végeztem, kisujjamban volt a műszaki rajz. Szóltam a vezetőnek, az rögtön ment a főmérnökhöz, aki csodálkozott, hogy az állami tervezőiroda rajzában hibát találtam. Odavett maga mellé. Utána nekem aranyéletem volt, csak rajzokat kellett csinálnom. De igazából akkor lett csak könnyű az életem, amikor már lehetett csomagot küldeni. Volt a lágernek egy kitűnő nagyzenekara, egyik-másik zenész Bukarestben vagy Bécsben végezte a konzervatóriumot. Gondoltam egyet, idekérettem a tangóharmonikámat. Egyik hónapban elküldték az egyik felét, nagy csomagot, ugye, nem lehetett küldeni, másik hónapban a másik felét. A saját hangszeremmel beszálltam a zenekarba. Reggel vidám harmonikaszóval kikísértük a munkásokat, a kezünk persze majd hozzáfagyott a hangszerhez. A munka végén megint mi mentünk elöl, s játszottuk az indulókat. A katonák megmotoztak mindenkit, de nem volt ott tolvaj vagy zsivány köztünk, csak ráfogták mindenkire, hogy államellenes.
– Nem is volt olyan, aki valóban államellenes volt?
– Állítólag volt egy, aki angolul beszélt. Azt mondta, azért jött a lágerbe, hogy tanulmányozza itt a helyzetet.
– Kik voltak még a lágerben?
– Kárpátaljáról nyolcan voltunk. Ott volt a vári bíró, két nagyberegi kulák, meg a vendéglős Sverha Józsi bácsi Kaszonyból. Őrá azt mondták, hogy partizánvadász. Az ardai Kajla Feri bácsi Amerikában dolgozott 15 évig, hazajött a dollárjaival. Ráfogták, hogy kulák és bántotta egy munkását, hát 25 évet kapott. Ungvárról is volt egy férfi, aki polgármester-helyettes volt a csehek alatt. Perecsenyből volt a másik, aki állítólag szintén bántalmazta a munkásait. Mindig találtak valami ürügyet, mert úgy gondolták, inkább kerüljön be száz ártatlan, de az egy vétkes legyen köztük. Nagyon sok fogságba került szovjet katona is volt a lágerben. Ha az orosz katonák fogságba estek, Sztálin hazaárulónak tekintette őket. Egy orosz repülős tiszt például azért került oda, mert repülés közben elromlott a navigációs rendszer a gépén, és tévedésből német földön szállt le. 25 évet kapott.
– Hogyan alakult az élete a hazatérés után?
– Miután amnesztiát kaptunk, úgy kezeltek, mintha semmi sem történt volna. Visszamentem a rádióhoz, aztán átmentem a villanytelepre, ott dolgoztam évekig. Már nincs bennem harag a láger miatt. Nem is beszéltem róla eddig senkinek. Megtörtént, ez volt az én sorsom. Mi mást tehettem volna, mint hogy belenyugszom?
Olasz Tímea
