Kopriva Attila: Egy új világ nyílt meg előttem

Népművészet és jelenkor

Kopriva Attila, a Lembergi Művészeti Akadémia negyedéves aspiránsa öt éve tanít rajzot, kompozíciót és divattörténetet a Munkácsi Technológiai Főiskola nappali és levelező tagozatos hallgatóinak. Nemrég elnyert egy kutatói ösztöndíjat, mely a kárpátaljai magyar népviseletek, kézimunkák utáni kutakodásait segíti majd.

A fiatal kutató a képzőművészet terén is sokat tudhat maga mögött. Festményei gyakran láthatók magyarországi, kárpátaljai és városi kiállításokon. 2002 óta egy bronz Szent István-szobor dicséri munkáját a Vas megyei Ba­ján­senyén. Két ízben kapott oklevelet az ukrán kultúráért folytatott tevékenysége elismeréséül, hat ízben vett részt országos kiállításon Kijevben, novemberben készült a hetedikre. Tavasszal a budapesti Összmagyar Művészeti Galériában tervez kiállítást.

– Nemrég egy ösztöndíj boldog tulajdonosa lettél.

– Igen, kutatói ösztöndíjat nyertem a disszertációmmal kapcsolatos témában. Igyekszem ugyanis összekötni a tanítást a tradíciókkal és a tudománnyal. A divattörténeten belül egy külön fejezet foglalkozik a kárpátaljai népi viseletekkel, melyek kutatásaim témáját képezik. Örülök az ösztöndíjnak, mivel manapság nagyon sokba kerül az utazás, az anyaggyűjtés, de még a cikkek megjelentetése is. Nemrégen például egy harkovi tudományos lapnak küldtem el egyik cikkemet, melynek közléséért 55 hrivnyát kellett fi­zet­nem, s legalább 9 publikáció szük­sé­ges ahhoz, hogy elfogadják majd a disszertációmat.

– Mi jellemzi a kárpátaljai magyar népviseletet?

– A női viselet egy hímzett ingből, egy cakkokkal díszített pruszlikból áll, a fiatalasszonyoké világos színű, esetleg piros. A 20-as évekig a hímzett pruszlik volt a jellemző viselet, később már nem tulajdonítottak ennek nagy jelentőséget. Nagyon gazdag volt például a nagydobronyi népviselet, ott fekete pruszlikokat viseltek, a férfiak mellényét főleg gombokkal díszítették. Ráncos szoknya és surc (hímzett kötény) volt még az asszonyokon. Az ornamensek közül főleg a rozmaringos, madaras mintákat kedvelték. Leginkább a piros és a kék szín jellemző a hímzésekre, illetve a ruházkodásra, valamivel később már a fekete is. Gyakori volt a fehér csíkos kék szoknya is.

– Mit jelent számodra ezeknek a ma már félig-meddig feledésbe merült viseleteknek a kutatása?

– Régebben nem foglalkoztam néprajzzal, népművészettel, de amikor felfedeztem ezt a területet, egy új világ tárult fel előttem. Most tulajdonképpen minden gondolatom a magyar hagyományok, a népviselet, a hímzések körül forog, mert a motívumokban fel lehet fedezni azt az örökséget, amelyet a magyarság még a honfoglalás előtti időkből hozott magával. Ugyanakkor vannak nagyon érdekes 18-19. századi hímzések is, amelyek főleg a református úrasztali terítőkön maradtak fenn.

– Milyen forrásokat használsz a kutatásaidhoz?

– Főleg a régi magyar falvakba szoktunk kijárni. Az emberek szívesen megmutatják a hímzéseiket, készségesen beszélnek róluk. Ezenkívül a magyarországi levéltárak, könyvtárak anyaga van segítségemre.

– Mutatkozik-e még igény e régi népviseletek, minták iránt napjainkban?

– Igen csekély. Egyes portákon még megtalálhatók a nagymamák, dédnagymamák viseletei, kézimunkái, de jobbára ezeket is csak tárolják, s nem hasz­nálják. Éppen ezért tervezzük, hogy létrehozunk egy múzeumot a főiskolán. Szeretnénk továbbá újjáéleszteni a hagyományokat, a régi divatot. Természetesen valamelyest korszerűsítve, napjaink igényeihez és elvárásaihoz igazítva. Úgy is fogalmazhatnék, szeretnénk, ha a mai divatnak lenne egyfajta magyar, vagy adott esetben ruszin karaktere. Egyre szembetűnőbb ugyanis, hogy európaivá, s ezzel együtt némileg jellegtelenné kezd válni a kultúránk.

Olasz Tímea