„Tetszett nekünk a katonaélet”
Páncélostizedes a Don-kanyarban
Ha Némethi Endre Béla naplót ír, többkötetes regény készülhetett volna élettörténetéből. Árva gyermekként nőtt fel a técsői születésű férfi, de a nagy rokonságnak köszönhetően élt Romániában, a mai Magyarország területén és számos más településen is, végül Beregszászban állapodott meg. Kalandos élete folyamán harcolt a Don-kanyarban is, a magyar hadsereg páncélostizedeseként.
– Nagyapám szabónak taníttatott. Éppen megkaptam a felszabadító levelem, amikor a magyar hadsereg katonákat toborzott – meséli az immár nagypapakorú Endre bácsi. – A barátaimmal kaptunk az alkalmon, nagyon tetszett nekünk a magyar katonák ruhája, ápoltak, tiszták voltak, minden álmom az volt, hogy katona legyek. Amikor megkérdezték, hová szeretnék kerülni, mondtam, hogy mindegy, csak minél messzebbre innen. Így helyeztek Nagyatádra 1940 decemberében. Eleinte a térképen sem találtuk ezt a települést. Kezdetben az irodára osztottak be, majd elvégeztem az altiszti iskolát.
– 1941-ben Horthy Miklós parancsára egy gyorsan mozgó ezredet alakítottak fiatal, húsz-huszonöt éves, iskolázott fiúkból. Mi voltunk a harmincadik harckocsiezred, Kecskemét, Gyöngyös, Esztergom mellett gyakorlatoztunk. Egy kocsiban négyen ültünk: a parancsnok, a rádiós és a két tüzér. Én voltam a rajvezető.
– A következő év februárjában bevagoníroztak bennünket, Rigában kötöttünk ki, onnan mentünk tovább. Nem volt veszélytelen az út. Emlékszem, egy hídon haladtunk keresztül, egyszer csak a mozdony és két vagon eltűnt a folyóban, a harmadik pedig csüngött a levegőben – mint kiderült, lett partizánok robbantották fel a hidat.
– Fehéroroszországból jó ideig nem tudtunk továbbmenni, ugyanis a brjanszki erdőn kellett volna átvágnunk, amely szintén hemzsegett a partizánoktól. Amikor az erdő szélére értünk, már tudták, hogy ott vagyunk. Egy alkalommal észrevettük, hogy a szélmalmokkal jelezték a mozgásunkat. Valahányszor megálltunk pihenni, a szélmalmok is megálltak.
– A Don-kanyarnál Urlivnál volt a legnagyobb páncélos csata, azt szerencsésen megúsztuk. A németeknek erős harckocsijaik voltak, minket viszont csak áltattak, hogy ha átjövünk a határon, minden szükséges felszerelést megkapunk. Végül a nyári egyenruhánkban teleltünk át. A dicsőség viszont mindig a német hadseregé volt, róluk írtak az újságok, minket meg sem említettek.
– Amikor csatában voltunk, nem azt figyeltük, merre járunk, hanem elsősorban arra vigyáztunk, hogy ki ne lőjenek minket. Egyszer elértünk egy nagy töltéshez. Jelentettem a parancsnokomnak, hogy elérkeztünk a Donhoz, ő utasított: tovább kell menni. Hiába mondtam, hogy azonnal szétlőnek minket, két oldalt tüzérek várnak, a parancs az parancs, menni kellett tovább. Nekem volt igazam, nem tettünk meg öt métert, máris a levegőbe repültünk. Azóta is magamon hordom a jegyeit. A jobb karomat eltalálta egy lövedék, a bal csuklóm és a lábam eltört, a fogam kiesett. Kevesen múlott, hogy nem a csúnya, zsíros folyóba estem. Már éppen készültünk kiugrani a kocsiból, a vészkijáratot is kinyitottam a többieknek, ők ki is jutottak, de mire én is felhúztam magam a kijáratig, felrobbant a kocsi. Segítségért kiabáltam. A szekszárdi gyalogság két katonája jött értem. Az egyik rögtön elkötötte a kezeimet, feltettek egy nyitott autóra és vittek a kötözőhelyre. Valami pajtaféle volt, sorban feküdtek a betegek. Nem voltam már magamnál, de nem engedtek elaludni.
– A harctérről Lembergbe kerültem, azután Kassára, a hadikórházba, ahonnan hadirokkantként jöttem ki. Ennek ellenére nem engedtek haza. Zentán a gazdasági hivatal főnöke lettem, onnan szereltek le később.
A leszerelés után sem a nyugalom évei következtek Endre bácsi számára. Megjárta Szolyvát, évekig szenvedte a beszpeka üldöztetéseit. Ennek ellenére minden bajból élve került ki, mert, mint mondja, Istennek valami különleges terve lehetett vele. Azt még nem tudja, mi okból kellett ilyen regényes életutat megélnie, de a nagyapjától tanult módon kutatja a Biblia írásait, s hiszi, előbb-utóbb megérti a most még érthetetlent.
Lejegyezte: O. T.