Fodó Sándor: Makacs voltam, nem lehetett megtörni

Isten éltesse!

Fodó Sándor, a KMKSZ tisz­teletbeli elnöke 1940. február 26-án született Visken. Tagja volt a KMKSZ kezdeményező csoportjának, majd 1990-től hat éven át töltötte be a szövetség elnöki tisztét. Mint mondja, gyermek­ko­ra egyaránt bővelkedett vidám és szomorú, személyiségformáló él­mé­nyekben.

– Világosan emlékszem a „felszabadításra”. Előtte három hónapig nagyon bol­dog volt az életem. Magyar honvédek voltak elszál­lá­sol­va a falunkban, nálunk is lak­tak néhányan. Édesapám a fronton volt, ezek a honvédek is otthon hagyták a családjukat, így engem babusgattak. Annál keservesebb volt az­tán a búcsú, de még aznap hazajött édesapám.

– Hogyan élte meg kisgyermekként a háború szörnyűségeit?

– A háborúból csak annyi élményem van, hogy hallottuk, amint felrobbantották a Tisza-hidat. Mi, öt-hat éves gyerekek, az utcán vártuk a „felszabadítókat”. Félnapi várakozás után megjelent az első szovjet katona, mint a mesékben, fegyverrel a vállán, egy teve hátán ülve. Nagyon meg voltunk rémülve, azelőtt képen sem láttunk tevét. Az első néhány napban csend volt, aztán megkezdődött a gátlástalan rablás. A ruhafélét, a szőttest csak kidobálták, ékszert, érmét, órát kerestek, elvették az igavonó állatokat, a csizmát akár az utcán is lehúzták a gazdája lábáról.

– Aztán jött a kolhoz…

– És vele a gyermekkorom boldogtalanabb része. Éjjelente felverték a családot, az agitátorok kijártak a falu végére és elállták a faluba vezető utakat a földjükről hazatérő emberek elől. Tulajdonképpen ekkor – kilencévesen – kezdődött az én politikai pályafutásom. A felnőttektől hallottuk, hogy mennek a kolhoz ellen, én is szerveztem hát egy botokkal felszerelkezett gyerekcsapatot. Mondanom sem kell, hogy nem sokat használt.

– Milyen tanuló volt?

– Csintalan. Kitűnően ta­nul­tam, ugyanakkor hanyag, ren­det­len voltam. 1953-ban szervezni kezdték a komszomolt, de én még pionír sem voltam, meggyőződéses antimarxistának vallottam magam mindvégig. Aztán átkerültem az ukrán iskolába. Tizenhárman vol­tunk az osztályban, abból tíz ma­gyar volt, és mindössze egy orosz nem értett magyarul. Édesanyám mélységesen vallásos szellemben ne­velt, konfliktusba is kerültem emiatt a csillagászattanárommal. Többször felszólított, de soha nem az új anyagot kérdezte, hanem arról kellett volna beszélnem, hogyan butítják a papok a népet. Tizen­há­rom egyest sikerült összeszednem így, pedig egyébként színjeles tanuló voltam. Makacs voltam, nem tudott megtörni. Megtanultam a könyvet, mint egy verset, s kérvényeztem, hogy bizottság vizsgáztasson le. Végül csak ötösöm lett e tárgyból is.

– Milyen könyveket olvasott tizenévesen?

– Édesanyám rendkívüli asszony volt, Ady- és József Attila-köteteket hordott magával a mezőre is. Én tizennégy éves koromig válogatás nélkül olvastam mindent, aztán megismerkedtem Krüzsely Erzsébettel. Beteg volt, de parasztasz­szony létére nagyon sokat olvasott, s elsősorban a népi írókat. Ke­zem­be nyomta Sinka István Fekete bojtár vallomásai című önéletrajzi köny­vét. Nehéz volt rászánnom ma­gam az elolvasására, de szégyelltem visszavinni olvasatlanul, ezért mintegy fél évnyi tusakodás után elolvastam. Óriási hatást gyakorolt rám ez a könyv, teljesen meg­változtatta a gondolkodásomat, soha többet nem olvastam ponyvát. A másik lökést Ko­do­lányi Jánostól kaptam. A „Szuomi, a csend országa” című könyvét ol­vasva döntöttem el, hogy finn-ugorista leszek. A nemzetért való aggodalom csengett ki a soraikból, a magyarság melletti elkötelezettségemet egyértelműen ezeknek az íróknak köszönhetem.

– Találkozott velük személyesen is?

– Évek múltán felkerestem az akkor már súlyosan beteg Sinkát, aki elpanaszolta, hogy a fiát nem vették fel az egyetemre, mivel osztályidegen, pedig ő az egész életét a magyar népnek szentelte. Hol van hát a hála, kérdezte. Mondtam neki, az a hála, hogy itt ül mellette egy határon túli kamasz gyerek, aki az ő művein nőtt fel.

Olasz Tímea