2003. március 7.
Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. 2 Kor. 12, 9
Pál apostolról köztudott, hogy végigjárta az akkor ismert világot, s számos gyülekezetet alapított. Mindeközben rengeteget szenvedett: egyedül kellett megharcolnia küldetését, munkatársai elpártoltak tőle, állandó áskálódásnak volt kitéve, gyógyíthatatlan betegség kínozta, többször került életveszélybe. Ennek ellenére nagyon józanul, céltudatosan töltötte be küldetését. Neki sem voltak kötélből az idegei, nagyon is érzékeny, mély kapcsolatokkal rendelkező ember volt. Mindamellett azonban Krisztusban volt elrejtve az élete, a szenvedéseiből annyit érzett, amennyi az alázatban maradásához kellett. Pál példáján mi is megtanulhatjuk, hogyan kezeljük a szenvedést.
Az apostol háromféle szenvedésről beszél. Az általános szenvedés (betegség, gyász, nélkülözés stb.) az Istentől való elszakadás következménye, hívő és hitetlen egyaránt átéli. A második leggyakoribb kellemetlenség a magunk okozta szenvedés, amely saját butaságunk, mulasztásunk következménye. A Krisztusért kapott szenvedést (gúny, mártíromság, büntetés, életveszély stb.) Pál kiváltságnak nevezi, amely csak az arra méltók osztályrésze. Nagy nehézségeket csak a lelkileg erősek képesek elhordozni, így az ilyen szenvedés a hit minősítője.
Hogyan válaszolt Pál apostol a szenvedésekre?
Elfogadta. Nem keserű beletörődés ez. Tudja, hogy semmi nem véletlenül történik, s Krisztusban csak annyi szenvedés éri, amit el tud hordozni. „Akik Istent szeretik, minden a javukra van”, írja a rómaiaknak.
Nem a maga bajaival foglalkozott. A küldetés volt számára fontos, átlátott a bajokon és látta az előtte levő célt. Nem a maga sebeinek nyalogatását kapta feladatul, hanem emberek megmentését a kárhozattól. Nincs nyomorultabb látvány az állandóan kesergő, megsértődött keresztyénnél.
Találékony volt. Ott használt, ahol tudott. Nem örült a börtönnek, de ha már ott volt, hirdette az evangéliumot az őt őrző katonának és a raboknak, így a legnyomorultabbak is hallhattak Krisztusról. Mi vajon feltaláljuk-e magunkat az ilyen helyzetekben? Nem háborognunk kell a nehézségek miatt, hanem elfogadni Isten akaratát, teljes természetességgel végezni a feladatot, amelyet ránk bízott.
Radvánszky Ferenc,
mezőkaszonyi református lelkipásztor
