Szűcs Nelli: Szeretek személyre szólóan ajándékozni
Isten éltesse!
Szűcs Nelli, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház művésznője a színpadon kitűnő jellemábrázoló képességéről, kollégái körében kimeríthetetlennek tűnő kreativitásáról, figyelmességéről tesz tanúbizonyságot nap mint nap. Az ünnepléshez nem szükséges nagy felhajtás, vallja a március 31-én született színésznő, elég egy mosoly, egy koccintás s egy őszinte jókívánság.
– Elfoglalt, állandóan úton lévő színésznőként és családanyaként jut-e időd magadra, az ünneplésre?
– A karácsonyt és a húsvétot nagyobb ünnepnek tartom, mint a saját születésnapomat. Eddig rendszerint a fiatalság, az én és az akarat dominált nálam, most azonban tele vagyok kérdésekkel: miért, hová, mit érdemes és mit nem érdemes? Egyáltalán nem gondolok ünnepre és előkészületekre, nem is tudom, hogy hol leszek azon a napon. Tavaly könnyebb volt a dolgom, hiszen születésnapom egybeesett a húsvéttal, így nem kellett külön készülnöm rá. Idén nem szervezek ünnepséget, úgy érzem, nincs mit ünnepelni, s különben is, nem a külcsín a fontos. Talán majd egyszer, ha elérek valamit és lesz mire visszatekinteni, akkor majd... Jelenleg annyira hatással vannak rám a világ borzalmai, hogy nem látom értelmét az ünneplésnek.
– Annál inkább szeretsz meglepni másokat születés- és névnapjuk alkalmával a színtársulaton belül. De sikerült-e már nekik meglepniük téged?
– Én olyan típusú ember vagyok, aki szereti meglepni, megajándékozni a másikat még akkor is, ha nem kap cserébe semmit. Nekem jólesik adni, főleg, ha én találom ki az ajándékot. Szeretek úgy ajándékozni, hogy az valóban meglepetés legyen, ahhoz a személyhez szóljon, akinek készítem. Nem emlékszem rá, hogy valaha is megleptek volna, de nem is várom el. Ilyenkor elegendő, ha meghúzzák a füledet, elég egy puszi, egy mosoly és hogy azt mondják: „Boldog szülinapot!”.
– Hogyan tudod összeegyeztetni a színészi pályát a családanya szerepével?
– Nagyon nehéz. A színház egészen más világ, ha van egy kis szünet, akkor természetesen a kis csöppségre, a két és fél éves Helgánkra gondolok, akire ilyenkor anyukám vigyáz. Aztán amikor hazamegyek, el kell végeznem az otthoni teendőket is. Egyszóval kettős életet kell élnem, de a kislányom növekedését szemlélve mindig új erőt merítek. Egyre gyakrabban hozzuk be magunkkal a színházba, mivel elérte azt a kort, amikor már eljátszik másokkal, amíg mi is „játszunk”. Már most nagyon szeret színházba járni, és kéri: „Anyuci, csak egy picit vigyél színházba!” Szóval őt is meglegyintette már a színpad szele.
– Van valamilyen személyes kívánságod?
– Három kívánság sem lenne elég, hiszen nem is tudom, hogy mitől kellene megóvni magam, a családomat ebben a világban. Ha mégis kívánhatnék, akkor elsősorban egészséget kérnék a családomnak, az embereknek pedig azt, hogy többször nézzenek önmagukba, vizsgálják meg lelkiismeretüket és vegyék észre a másikban az embert, hogy legalább egy kicsit jobb legyen ez a világ. Most legszívesebben Beckett Godot-ra várva című darabját játszanám el, mert úgy érzem, egyedül vannak az emberek a nagyvilágban, magukra hagyatottak. Magam is azt várom, hogy leszóljon végre az a Godot: nem vagytok egyedül, vagy legalább csak annyit, hogy ne rosszalkodjatok már, gyerekek!
Váradi Natália
