Depresszió – legalább egyszer mindenki átéli

Ha gyógyítható, miért nem kezeltetjük?

2003. június 20., 02:00 , 127. szám

A WHO hivatalos adatai szerint a Föld összla­kos­­ságának 3–7%-a szen­ved dep­res­szió­ban, egyes amerikai ku­tatók szerint 17–20%-a. Kár­pá­tal­ján az elmúlt év végén 1504 affektív rendellenességben szen­vedő beteget tartottak nyilván, ami megközelítőleg 11,8 pácienst jelent tízezer emberre számítva.

Depresszió – olyan hangulat vagy érzelmi állapot, amelyre szomorúság, inaktivitás és az élet élvezetének csökkent képessége jellemző. A depresszió világszerte a leggyakoribb pszichiátriai panasz, mely legalább Hippokratész óta ismert az orvosok körében. A WHO hivatalos adatai szerint a Föld összla­kos­­ságának 3–7%-a szenved dep­res­szió­ban, egyes amerikai ku­tatók szerint 17–20%-a. A szak­­emberek úgy tartják, ma már nincs ember, aki életében legalább egyszer ne szen­vedne kóros levertségben.

A nemzetközi adatoknak némileg ellentmond az ukrajnai egészségügyi statisztika. Tavaly országos átlagban 9,5 affektív rendellenességben (depresszió, mániákus tünetek) szenvedő beteget tartottak nyilván – az újonnan regisztrált betegek száma pedig átlagosan 1,0 (!) volt – tízezer lakosra számítva. Kár­pátalján az elmúlt év végén 1504 affektív rendellenességben szen­vedő beteget tartottak nyilván, ami megközelítőleg 11,8 pácienst jelent tízezer emberre számítva. Az újonnan diagnosztizált be­te­gek száma megyeszerte az év folyamán 114 volt, számuk tehát nem érte el az országos átlagot.

Az összes pszichés és neurotikus betegség tavalyi előfordulási gyakorisága 243,7 eset volt tízezer lakosra, az újonnan bejegyzett betegek száma pedig 22,9. Magyarán, megyeszerte hivatalosan az összes pszi­ché­sen zavart, illetve neurotikus tü­­ne­tek­kel nyilvántartott 3,9%-a szen­­ved valamely affektív rend­­el­le­nes­ség­ben.

Az első látásra kedvezőnek tűnő számadatok azonban korántsem azt jelentik, hogy a világ ezen szegletében csupa élet­vidám, pszichésen töké­le­tesen egész­sé­ges ember él. Fi­­­gyelembe kell venni, hogy a dep­resszió ál­ta­lá­nos orvosi módszerekkel meg­le­hetősen nehezen diagnosztizálható, s hogy az emberek jobbára előítéletekkel viseltetnek a neurológia, a pszichológia iránt, azaz csak kevesen mernek önszán­tuk­ból, időben szakorvoshoz fordulni.

– Valóban aránytalanul kevés azok száma, akik elsősorban depressziós tüneteik enyhítése céljából fordulnak hozzánk – mondja Ro­xolana Ivancsova, a Beregszászi Központi Pszicho-neurológiai Kórház beteggondozó osztályának vezetője. – Ennek egyik oka, hogy a betegség gyakran szomatikus tünetekben jelentkezik, pl.: emésztési, vérkeringési panasz, a szívműködés panaszai, gyakori vizelési inger, hasi diszkonform érzés, étvágycsökkenés, étvágynövekedés, menstruációs zavar, fejfájás stb. Meglehetősen sok időbe telik, míg kiderül a betegséget kiváltó valódi ok. Ekkor azután következik a „menjek vagy ne menjek orvoshoz?” dilemma, s jelentkeznek a leggyakrabban teljesen alaptalan félelmek: „mi lesz, ha valaki meglát?”, „nem vagyok én elmebajos!” stb.

Azonban nem csak a be­te­ge­ken múlik, hogy időben szak­szerű ellátásban részesülnek-e.

– A statisztikákból kitűnik, hogy amelyik járásban – Volóci, Nagybereznai, Szolyvai – mindössze egy-két pszichiáter dolgozik, ott a kimutatott dep­­­­ressziós, mániákus betegek száma is alacsony (9,7–9,8 eset tíz­ezer betegre), ahol viszont öt-hat szak­­­ember fogadja a betegeket, ott magasan az országos átlag fölötti a diagnosztizált depressziós páciensek száma (Munkácsi járás – 15,3, Beregszászi járás – 13,7 beteg tízezer lakosra) – erősíti meg a szakember. A Beregszászi já­rás­ban az elmúlt négy évben egye­nesen meg­dup­lá­zódott a diagnosztizált depressziós betegek száma, ami véleményem szerint az árvíz okozta stresszhatásokra, a magas munkanélküliségre és a családok ebből fakadó kilátástalan helyzetére, az emberek alacsony önértékelésére, valamint a szakorvosi létszámhiányra vezethető vissza.

A betegek 85-90%-a orvosi beutalóval érkezik a pszicho­ló­gus­hoz, vagyis valamely más szakterületen dolgozó kolléga ismeri fel a tünetek pszichés vagy neurotikus gyökerét. A depressziógyanús betegek legelőször kitöltik az ún. Hamilton-skálát, amely a depresz­szió kritériumaira és objektív tüne­teire kérdez rá. A deprimált sze­mélyben általában az alábbi tünetek egyike-másika lép fel: szomorúság, reménytelenség, pesszimizmus, csökkent önértékelés és fokozott önvád, az életöröm jelentős csök­ke­nése vagy teljes elvesztése, a gondolkodás, cselekvés lelassulása, étvágytalanság, alvászavar, álmat­lanság. A depressziós ember kilátástalannak, reménytelennek látja az életét, mindezért magát okolja és bünteti, teljes letargiába süllyed, semminek sem képes örülni, semmi sem érdekli.

Enyhe depresszió esetén mind a szomatikus, mind a pszichés tünetek jól kezelhetők, a gyógyszeres kezelés rendszerint pszichoterápiával párosul. Kevesen tudják, hogy a kezeléseket „lábon” is igény­­­be lehet venni, tehát egyáltalán nem szükséges befeküdni a kórházba. A megfelelően kiválasztott és adagolt gyógyszer, valamint néhány pszichoterápiás foglalkozás akár teljes tünetmentességet is produkálhat. A gyógyuláshoz per­sze valamivel hosszabb időre van szükség.

A közhiedelem szerint a mély depresszióban szenvedő beteg ön- és közveszélyes, ám ez túlzott leegyszerűsítése a kérdésnek.

– A klinikai esetek többségében a beteg nem tud uralkodni maga ellen fordított érzelmei fölött és nincs reális kapcsolata a kül­vi­lággal – mondja Ro­xolana Ivan­cso­va. – Önveszélyessége miatt feltétlenül kórházban a helye, másokra viszont nem jelent veszélyt, hisz elsősorban magát okolja, s annyira elfoglalt saját belső folyamataival, hogy alig törődik környezetével. Az első kórházban töltött napok meglehetősen kritikusak, az öngyilkosságra való hajlamossága miatt ilyenkor a beteg minden mozdulatát figyelemmel kell kí­sér­ni.

Ma már tudományosan bizonyított a depresszióra való hajlam örökletes volta, tehát létezik egy­fajta biológiai tényező. A depressziót ugyanakkor számos pszichikai és szociális faktor is kiválthatja, illetve fokozhatja az öröklött vagy szerzett rendellenességet. A stresszel teli élethelyzetek is az erőteljes kiváltó okok közé sorolandók. Arra vonat­ko­zó­an viszont, hogy mennyi idő alatt és minek hatására válik az enyhe depresszió súlyos, a normális életvitelt gátló és orvosi kezelésre szoruló rendellenességgé, nem létezik még megnyugtató magyarázat.

A depresszió egyébként a nőknél egyértelműen gyakoribb, mint a férfiaknál. Egy országos kimutatás szerint a teljes női la­kosság 18%-a, míg a teljes férfilakosság 12%-a szenved valamilyen mértékű depresszióban. A rendellenesség a férfiaknál az életkor előrehaladtával jelentkezik sűrűbben, nőknél pedig 35-45 év között a leggyakoribb.

P. Zs.