Kosztolányi Dezső: Mózes imája

Hatalmas úr, sziklás erősség,

te láthatatlan nagy titok.

Intesz, s a földi munka hősét

dörgő szavaddal elhivod.

Te fenn a csillagoknak ormán

trónolsz ragyogva, komolyan.

Mi itt törődünk lenn mogorván

s tűn életünk, mint a folyam.

Te tündökölsz a másvilágon

magánosan, győzhetetlenül.

A mi sorsunk csak röpke álom,

mely az idővel elrepül.

Ránk csapsz dúló, sötét haraggal

s mi hervadunk, miként a fű,

mit a kaszás vígan levagdal,

te végtelen vagy s tiszta, hű.

Kevés időig sírva élünk

s aztán a sírra rábukunk.

Légy szörnyű harcainkba vélünk

s taníts meghalni, ó, urunk!

Nem akárki, hanem maga Mózes fordul imájával az Úrhoz ebben a Kosztolányi-versben, és ez ad különös hangsúlyt az imának. Mert azt hinnénk, hogy az az ember, aki látni vélte az Úr jelét, egy égő csipkebokorban őt magát, aki hallani vélte a szavát, aki számára a Tízparancsolat törvényét átadta az Úr, szóval, hogy az az ember nem úgy fordul a Mindenhatóhoz, mint egy átlagos halandó. Elsősorban ezt veszi észre az olvasó; hogy ebben a versben Mózes csöppet sem különbözik a „hétköznapi” emberektől. Ám ez nem csökkenti az ő szerepét, nagyságát, hanem sokkal inkább hangsúlyossá válik a Teremtő hatalma. Maga az esemény, az Úrral való találkozás egyszerisége is nyomatékot kap, hiszen már a legelső szakaszban „láthatatlan nagy titok”-nak mondja Mózes a Teremtőt, mintha nem is találkoztak volna. A legfontosabb mégis az utolsó sor, amelyben a meghalást szeretné megtanulni a fohászkodó. Mert ha az élethez szükséges Parancsolatokkal rendelkezünk is, a halál titkaihoz életünkben nem férhetünk hozzá. Az, hogy akkor ne maradjunk egymagunkban, talán mindennél fontosabb...

Penckófer János