2003. július 4.
Jézust elutasítják saját falujában
„Ezután kijött onnan és elment saját falujába. A tanítványai követték. Amikor szombat lett, elkezdett a zsinagógában tanítani. Sokan, akik hallgatták, csodálkoztak tanításán, és azt kérdezték: »Honnan vette ez mindezt? Milyen bölcsesség az, amely neki adatott? És milyen csodák történnek a keze által? Nem az ács ez, Mária fia, Jakab és József és Júdás és Simon testvére? Nem az ő nővérei vannak itt nálunk?« És megbotránkoztak benne. Jézus pedig azt mondta nekik: »Nem vetik meg a prófétát, csak a maga hazájában, a rokonai között és a házában«” Mk. 6,1-6
A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában nincs becsülete.
A hívők a feltámadottal találkozva megerősödnek és tanúságot tesznek, egészen a föld végső határáig.
A hitetlenkedők Jézussal szemben a saját tapasztalataikra hivatkoznak: ez csak egy ács – hát honnan lenne más, mint mi. A rokonságát is ismerjük – nincs benne semmi rendkívülire utaló, hogy higgyünk.
Pedig Jézus a megtestesülésével éppen ezt a hétköznapit, a mienket akarta magára venni és megszentelni. De erre is megvan azonnal a válasz: ha a mienk, ne beszéljen, ha meg rendkívüli, akkor nem nekünk, egyszerűeknek való. Így a tapasztalatokra hivatkozó hitetlenkedés önmagát cáfolja meg, tehetetlenkedése lehetetlenkedés, mint a csalódott emmausziak, hitetlen Tamás, a keresztre feszítők „bizonyítéka”.
A megtérni vágyóknak elég tapasztalata van a bűnről, keserű gyümölcseiről, ezért Jézusnál keresik a gyógyulást. Meg is kapják.
Jézusnak sokszor ma sincs becsülete – mi feszítjük őt keresztre nap mint nap, amikor a belső felismeréseket nem követjük, a jézusi szeretet alkalmait nem váltjuk tetté, az evangéliumot, mely élet akar lenni, a „tapasztalataink” miatt mi magunk nem valósítjuk meg. Jézus élete azonban nem az elismerésünktől függ, hanem az Atyától, akiben él és vonz.
Mészáros Domonkos OP
ungvári plébános