Oláh János: Szabadság
Saláta tankönyvek lapjai közt raboskodott
szeptembertől júniusig
Sztálin és Rákosi idézetekbe zárva.
Mindenki róla beszélt, de nekem fogalmam se volt, ki az,
s végképp nem tudtam, minek nevezzem,
ha egyszer – fennállt a veszélye ennek is –
valóban szólnom kell majd hozzá.
Széltében-hosszában hangoztatott
nevét – mert mit jelent az, hogy szabadság? –
túlontúl frivolnak találtam.
Ki is lehet voltaképp ő?
A választ kénytelen voltam teljes egészében
a képzeletre bízni.
A nyár lehet, gondoltam, amely
fölsebzi talpamat,
az izzó tarló,
a vadvízi cikázás a csíkot rejtő
kardélű sás között a fűzkosárral,
a föld, a víz, a Nap talánya,
a szemem láttára meggyalázott asszonyok,
dicséret és fenyítés kagyló-mély börtöne,
minden,
amit gyerekét sirató gyűrött-öreg arcként
a föld kivallott,
és az olajos tankok lánctalpnyoma
örvénylő zokogássá rántott össze,
igen, az elhasznált sátorponyva-ég,
amit kés hasít fel,
a golyópergette vakolat sava,
amikor a szemedbe verődik,
és mindent, mindent kiolt.
Mit jelent az a szó, hogy szabadság? Mit jelentenek azok a szavak, amelyeket nap mint nap használunk? Egyszer mindenkit utolér a vágy, hogy tisztázza ezt a kérdést. Még a leghétköznapibb szavaink értelmét is meg fogjuk vizsgálni. Meglepődve fogjuk látni, hogy mi minden terheli azokat; hogy kik, mikor és miért hangsúlyozták: nem igazán azt jelentik, amihez mi hozzászoktunk...
Oláh János Szabadság című verse erről a feltámadt igényről szól. Igazán arról a gyermeki szemléletről, amelyik őszintén veszi sorra, mivel tudja azonosítani ezt a hallatlanul fontos szót, mivel azonosulhat a szabadság jelentése. Hogy „szeptembertől júniusig tankönyvek lapjai közt raboskodott”, nyilvánvalóvá teszi már a legelején, hogy az iskolai oktatás tapasztalata fog itt megjelenni, az pedig, hogy Sztálin- és Rákosi-idézetekbe zárva látja, máris pontosan tudjuk, hol és mely korban vagyunk. De aztán, mikor a gyermek a saját képzeletére bízza magát, hogy megfejtse, „ki” is a szabadság, hát a legkegyetlenebb és legszörnyűbb valósággal szembesül az olvasó. A vers utolsó sorai pedig, egy érzékletes kép révén szimbolikussá is válnak; a kor „tisztán látásának” a szimbólumává, mikor is „a golyópergette vakolat sava” „a szemedbe verődik, és mindent, mindent kiolt.”
Penckófer János
