Turul

1909. szeptember 3-án avatták fel a Turul-emlékművet Ugo­csában, Tiszaújlak határában, és ugyanazon a napon avatták a másik emlékművet ugyanannak az eseménynek az emlékére Szat­márban, Tiszabecsen. A két megye közötti éles vita után ki-ki magának épített és avatott. A történelem viharában a tiszaújlaki turulmadárnak repülnie kellett emlékművestül, és csak 1989. július 16-án került sor az újraavatásra. Azóta már eltelt tizennégy év, de azért sokan emlékeznek még az örömre, a tömegre és a különös incidensre, amikor egy diák odament a mikrofonhoz, kitépte azt az ünnepséget megnyitó hivatalnok kezéből, és míg a meglepetéstől és felháborodástól lebénult párt- és állami vezetés magához tért, a fiatalember bemutatta a tömegben álló Fodó Sándort és a vele érkezett dr. Randé Jenőt, a Magyarok Világszövetségének elnökét. Mert­hogy őket sem az illusztris vendégek közé nem hívták, sem be nem mutatták. Sok víz lefolyt azóta a Tiszán, az árvíz idején egy tenger hömpölygött az emlékmű körül, és a vizek felett ott lebegett a turulmadár. Tény, hogy a rámenős diák egynéhány év óta állandó szónoka a Turul-ünnepségeknek, mivelhogy ő a KMKSZ elnöke.

Töredelmesen meg kell vallanom, azokban a kezdeti időkben nem igazán lelkesedtem az ilyen nagyszabású ünneplésekért, pótcselekvésként értékeltem az efféle megmozdulásokat. Ma már kicsit másként látom, és megértem, szükségesek az ilyen létünket igazoló demonstrációk. Éppúgy szükségesek, mint az egyházi ünnepek, s ahogyan ott is fontos, hogy a külsőség ne helyettesítse, hanem erősítse a belső megújulást, feltöltődést, ugyanúgy a magyarság ünnepei sem helyettesíthetik a mindennapok kitartó és építő munkáját.

Az idei Turul-ünnepség különösen nagyszabású lesz: mindenekelőtt a három­száz ­éves kerek évforduló miatt, de természetesen az ünnepi szónok, Orbán Viktor is emeli az ünnep fényét. A színes népviseletben felvonulók, az akkorra ideérkező kerékpárosok, a tárogatósok és a lovas bandérium már csak hab a tortán. A Tisza-parti juliális mindig nagy találkozó, mert sokan vannak, akik évente csak egyszer látják egymást, pedig rokonok és ismerősök, csak hát 150-200 kilométerre laknak egymástól. Kérjük az Urat, hogy különösebb probléma, ne adj Isten baleset nélkül zajlódjék le ez a kárpátaljai magyarság életében oly fontos esemény. Eddig mindig óhajunk volt, hogy ne essen az eső, de azt hiszem, idén az esőt is örömmel vesszük majd.

Tithli