Ferenczes István: Marosszentimrei templom, 2002

A 75 éves Sütő Andrásnak

Az ajtón mázsás lakat, gályarab bilincs.

Tízen, kilencen, nyolcan sem vagyunk,

gyülekezet, szolga, pap – senki sincs.

Legnagyobb hiányzó maga az Úr.

Áll még egy sírkő, zuzmóval takart.

Kézdiszentkereszti Lázár Vilmos

üzeni föld alól a tört magyart –

csak annyit, mit egy jégverés kimos.

A torony galambok nélkül inog,

varjú, csókaraj cibálja gazul,

nem a kő, nem a bezúzott ikon,

itt az idő az, ami meglazult...

Fejünkre pók hull, égi vakolat,

az orgonában szúette futam.

Nem énekel az sem, mi megmaradt.

Hát kit szeretsz itt, s kit büntetsz, Uram?

Ferenczes Istvánnak ez a verse eszünkbe juttatja Jékely Zoltán jól ismert költeményét, A marosszentim­rei templomban címűt. A két vers formája is csaknem azonos, a hang­­vételük is. Tizenhat sorba szedte gondolatait Jékely Zoltán annak idején, csakúgy, mint 2002-ben Fe­­renczes István tette, s ez az azonosság korántsem véletlen: kidomborítja azt a pusztulást, amely a két költemény megszületése között eltelt időben ment végbe a marosszentimrei templomban.

Jékely versében tízen éneklik a „drága Siont”. „Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, / a tizenegyedik maga a pap” – írja Jékely; Ferenczes versében pedig: „Tízen, kilencen, nyolcan sem vagyunk, / gyülekezet, szolga, pap – senki sincs.” Ez a leltár – párhuzam, amely arra hivatott, hogy érzékelhető legyen a különbség: a pusztulás mértéke. „Legnagyobb hiányzó maga az Úr” – írja Ferenczes, s ennél aligha lehet döbbenetesebben érzékeltetni a véget. A korábbi versben még „por hull, régi vakolat”, itt már „pók hull, égi vakolat”. Csupán egy betűt cserél le a költő, s egyet hagy el, mégis egy világnyi a változás a két verssor jelentése között...

Jékely versében még egyértelmű, hogy a „drága Siont” éneklők bizakodnak. Mondják: „azt bünteti, akit szeret az Úr”, ám ebben a kérdésben – „Hát kit szeretsz itt, s kit büntetsz, Uram? – már nincs bizakodás.

Penckófer János