Schönberger Ferenc: „Szüleim 17. gyermekeként jöttem a világra”

Szülei lovába került az első évi tandíja

2003. augusztus 15., 02:00 , 135. szám

Schön­ber­ger Ferenc atya, az ungi egyházkerület espe­re­se, nyolcadik éve teljesít papi szolgálatot Kárpátalján. Kevesen tudják róla, hogy szülei 17. gyer­me­ke­ként látta meg a napvilágot. Bár jó eszű gyermek volt, nehéz út vezetett a papi kinevezésig, ám mint mondja, sosem látta kárát annak, hogy nagycsaládban nőtt fel. Ma is büszke szüleire, akik mertek Isten rendelése szerint élni és gyermeket nevelni.

Ferenc atya 1938 márciusában született a régi Ugocsa vármegye kellős közepén, Túrte­rebes községben, a mai Románia területén. Édesapja és keresztapja a község delegátusaiként intézték a falu ügyeit Nagy­szőlősön, az akkori megyeszékhelyen, ezért egy kicsit Kárpátalját is szülőhazájának érzi.

– Édesapám katonaként har­colt az első világháborúban, a frontról várandós felesége és gyermekei várták haza. Egy alkalommal súlyosan megsebesült. „Boldog Isten, el ne hagyj!” – fohászkodott, miközben magatehetetlenül hevert egy hatalmas búzatáblában, és még ott, vértől lucskosan megfogadta, ha innen hazatérhet, Istennek tetsző életet él.

– Így történt?

– Igen. Felgyógyult, ám mikor szülőfalunkba ért, jelentették neki, hogy hitvese szülésben meghalt. Félárván maradt gyermekeit és a nagyapámat a leányként maradt Veronka húga gondozta. Később felmerült, hogy apám nősüljön meg. Három gyermekkel nem indult neki udvarolni, ám a templomban felfigyelt egy 27 éves, akkor már öregedőnek számító varrólányra. Leendő édesanyám nagyon vallásos volt: elsőáldozását követően mindennap elvégezte a rózsafüzért, eljárt a templomba, áldozott. Kitűnő varrónő volt, a környéken ő varrta az összes menyegzői ruhát. Sok kérője akadt, ám a vallásos életet senki kedvéért nem adta fel. Apám emiatt figyelt fel rá, majd megüzente neki, hogy elfogadja olyannak, amilyen, csak menjen hozzá.

– Sikerrel járt a kommendálás?

– Sikerrel. Minden udvarlás nélkül kitűzték az esküvő napját, majd összeházasodtak. Nem emlékszem, hogy a szüleink különösebben érzelmesek lettek volna, de abban bizonyosak voltunk, hogy nagyon szeretik egymást. Veszekedni veszekedtek, mert az élet nem volt könnyű, ám mindany­nyiszor megegyeztek és megbocsátottak egymásnak. Mikor én születtem, az édesanyánk 45 éves volt, amikor a húgom született, már 47.

– Mi a legkedvesebb gyermekkori emléke?

– Egészen kicsi koromtól hol édesanyám, hol édesapám vitt templomba. Idővel azt vettem észre, hogy együtt énekelek a többiekkel, hogy minden imádságot tudok, és otthon érzem magam a templomban. Lehettem vagy hároméves, amikor a nálunk miséző esperes észrevette, miként próbálom utánozni az áldásadó mozdulatot. Behívott édesanyámmal a plebá­niára, kezembe nyomott egy csörgős szaloncukrot és azt mondta: „Ferike, én láttam, hogy te gyakoroltad az áldásadást, és amikor sikerült, keresztet vetettél. Itt egy beszélő cukor, ami azt hajtja: Ferike, jó legyél, Ferike, pap legyél!” Ettől kezdve, ha azt kérdezték tőlem, mi leszek, én csak azt mondtam: esperes úr, esperes úr.

– Tanulóévei?

– Elemistaként a vincés nővérek által vezetett római katolikus egyházi iskolába jártam, de 1948-ban jött a tanügyi reform, feloszlatták a szerzetesrendeket és államosították az iskolát. A következő években igen felkészült tanáraink voltak, többüket a városi iskolákból „száműzték” hozzánk falura, vallásosságuk miatt. A hetedik osztály elvégzése után édesapám nem engedett továbbtanulni. Mint később elárulta, félt, hogy kommunistát nevelnek belőlem, és inkább parasztnak szánt. Akkoriban már betegeskedett, felnőtt bátyáim családot alapítottak, így rám, a nővéremre meg a húgomra maradt a szántás-vetés. Nehéz időket éltünk, nem volt pénzünk, legtöbbször kukoricából sült kenyeret ettünk. 1955-ben azonban Márton Áron megyés püspököt kiengedték a börtönből, aki Gyulafehérváron meghirdette a római katolikus teológiát és gim­ná­ziumot. Ez utóbbi a törvény szerint nem adhatott érettségit, kántorképző szakiskolaként működött. Itt volt a lehetőség, dönteni kellett: lesz tanulás vagy sem? Az egyik falubéli barátommal egyazon napon és órában döntöttünk a papi szeminárium mellett, majd mentünk az espereshez jelentkezni. Édesapámék eladták a háztól a lovat, úgy fizettük be az első évi tandíjat (kemény 3500 lejt). Később a nyári szünidőben magam kerestem meg a tandíjra valót.

– Négy év kihagyás után, kamaszfejjel nem volt nehéz visszaülni az iskolapadba?

– Dehogynem. Szinte mindent elfelejtettem, amit korábban tanultam. Az első felmérő dolgozatnál 17 éves létemre elpityeregtem magam. Odajött a tanár és azt mondta: „Nem baj, ha nem érted a feladatot, legalább most, az elején hazamész és nem költöd az apád pénzét.” Na, nekem se kellett több! Hazaírtam, hogy küldjék utánam a Minden kegyelmek kieszközlőjéhez c. imádságos litániát és az iskolai számtanfüzeteimet. Éjszakánként aztán felváltva imádkoztam és oldottam az algebrapéldákat. Idén negyvenöt éve, hogy 1958-ban 32-en befejeztük a kántorképzőt. E szép alkalomból június 25-én Gyulafehérváron jöttünk össze és emlékeztünk a diákévekre.

Ferenc atya jelenleg az ungi császlóci és nagygejőci plébánián, valamint az ide tartozó egyházközségekben szolgál. Mint mondja, soha nem bánta meg, hogy vállalta a paptársai által kezdetben mártíromságnak tartott kárpátaljai szolgálatot. Családja példáján ma is fontos küldetésnek tartja a gyermekek, a család védelmét, a szeretet erejének hirdetését.

Popovics Zsuzsanna