Tóth Árpád: Nézz ránk, Ady Endre!

Meghalt az Élet, és elmúlt a Harc –

Figyelsz-e még e tespedt, tompa csendre?

A sír mélyéből, büszke, dacos arc,

Figyelsz-e még ránk, harcos Ady Endre?

Érdemes még szemedet vetni ránk?

Nézni a hetyke magyar sors kudarcát?

Országunk csorbult, tépett a gunyánk,

S az isten is arrább fordítja arcát.

Kik körülálltuk a ravatalod,

Ma már tudjuk, vezeklőn, törve, sírva,

Hogy nem te voltál akkor a halott,

Mi dőltünk zsibbadt, léha, szörnyű sírba!

Csak vad órákon kél és kavarog

A szittya sír, a kísérteti csontház,

És marjuk egymást, esett magyarok,

Árva az árvát, csontvázat a csontváz.

Ó, Ady Endre, Messiás-magyar!

Riaszd szét lidércálmát a halottnak!

Bús Lázár-szívünk még élni akar,

Ontsd rá napos tüzét élő dalodnak!

Ha igazán szerettél, nézz le ránk,

Oszlopnak gyúlva sorsunk síri éjén:

Járj előttünk, dicsőült Égi Láng,

Élni akaró bús halottak élén!

A magyar versolvasók és versszeretők közt nagyon sokan vannak, akik számára Tóth Árpád költeményei jelentik az igazi költészetet. És ezt a rendkívül kiművelt, csiszolt versformái miatt érzik így. A Nézz ránk, Ady Endre! című költemény szépen beleillik ebbe az érvelésbe.

De Tóth Árpád költészetére a gondolatiságában rejlő igazságok és finomságok legalább annyira jellemzőek, mint a formai tisztaság. Ennek a versnek is számos gondolata fogja meg az olvasót...

Egyebek mellett arra is érdemes felfigyelni, hogy a szerző nem úgy fordul Ady Endre felé, mint a pályatárs – mint költő a költőhöz –, hanem mint a magyarság egyik képviselője ahhoz az emberhez, aki élethivatása gyakorlása közben csakis népe felemelésén gondolkodott. És milyen könnyű észrevenni, mi mivel kapcsolódik össze a versben: Ady elvesztése (1919) Trianonnal (1920). Ezt példázza az „országunk csorbult, tépett a gunyánk” verssor gondolata is, de az utalások szintén ebben a gondolatkörben válnak igazán érthetőkké. És a költemény utolsó szókapcsolata, a „halottak élén”, úgy mutat rá Ady Endre azonos című költeményére – és azonos című kötetére –, mintha az csak most, 1920 után nyerte volna el végső értelmét, fájdalmas igazságát.

Penckófer János