Vak tanít világtalant…

Október 15. – A látássérültek nemzetközi napja

2003. október 10., 02:00 , 143. szám

Fogyatékos embereket látni mindig megdöbbentő, szívfacsaró érzés. Az ok igen egyszerű: ilyenkor szembesülünk mi magunk is esendőségünkkel, sebezhetőségünkkel. Azonban csak nagyon kevesen jutnak el addig, hogy tegyenek is valamit a sérült emberekért. Az ungvári Homoki Róbert születése óta csökkent látású, szinte vak, hiszen csak 3%-os a szeme. Foglalkozását tekintve elektromérnök, s mindig is érdekelték a számítógépek. Bár talán maga is segítségre szorulna bizonyos tekintetben, mégis úgy érezte, segítenie kell, ha tud.

– Teljesen átlagos iskolába jártam. Alig láttam valamit abból, amit a táblára írtak, inkább csak hallgattam a tanárt, és próbáltam megjegyezni, amit elmondott. Ez sikerült is, elvégeztem a középiskolát, majd kitanultam a mérnöki szakmát. Ugyanakkor a sors fintora, hogy egyetlen munkahelyemen sem dolgoztam képesítésemnek megfelelően. Aztán 1993-ban elkezdtem számítástechnikával foglalkozni. Meg akartam tanulni a programozás minden csínját-bínját, ami mára – büszkén mondhatom – sikerült is.

– Hogyan tudta mindezt véghezvinni, szinte teljesen vakon?

– A monitorból valóban nem sok mindent láttam, inkább csak ráéreztem a dolgokra. Azonban mégsem vagyok teljesen vak. Látok valamicskét a környező világból, persze korántsem annyit, mint mások.

– Aztán az internetet böngészve ráakadt valamire…

– Kutatni kezdtem a hálón olyan programok után, amelyek megkönnyítenék a csökkent látásúaknak a számítógépek használatát. Legnagyobb csodálkozásomra rengeteget, több százat találtam. Ezek olyan speciális segédprogramok, amelyek, feltelepítve a gépre, „elmondják” a használónak a fájl nevét és típusát. Így a felhasználó kényelmesen végig tud navigálni a különböző programok között, anélkül, hogy látná a monitort, hiszen mindent hall. Azonban tökéletesen megfelelnek egy másik célnak is: felolvassák a számítógépre telepített regényeket, folyóiratokat. Így csak bekapcsolom a gépet, és mindennapi munkámat végezve is művelődöm.

– Mire ösztönözte Önt az így megszerzett tudás?

– Elhatároztam, segítek sors­társaimnak használni ezeket a programokat. Először is feladtam egy hirdetést az egyik újságban, amely­ben támogatók segítségét kértem. Hiába igénytelenek ugyanis ezek a programok, tehát a legegyszerűbb szá­mítógépeken is futtathatók, sokunk mégis képtelen megvásárolni még ezeket a nagyon szerény gépeket is. A hirdetésre egy vállalat, illetve annak elnöke és egy magánszemély reagált. Az elnök­asszony egy teljes gépet adott át nekem, a magánszemély pedig alkatrészekkel segített. Sajnos eddig csak ők jelentkeztek a hirdetésre, de ez is óriási segítség volt. Ezután a Vakok Szövetségében érdeklődtem, hogy lenne-e olyan fiatal, aki szívesen tanulna. Kaptam is néhány nevet, s közülük hárman már el is sajátították a gépek és programok használatát. Egyelőre tehát itt tartok, azonban továbbra is szívesen foglalkozom mindenkivel, aki felkeres.

– Említette a költségeket. Mennyibe kerül egy ilyen segédprogram, illetve egy ilyen számítógép?

– A programokat a netről ingyen le lehet tölteni, egy egyszerű számítógéphez pedig, amelyen futnak ezek a programok, akár 50 USD-ért is hozzá lehet jutni.

– Ha már szóba került a tanulás, van-e a közelben valamilyen speciális iskola, ahol megtanítják a vakokat együtt élni korlátaikkal?

– Munkácson van egy vak gyerekek számára létrehozott iskola, ezenkívül Kijevben mű­ködik egy ún. adaptációs központ, ahol a baleset következtében megvakult embereket tanítják meg mindennapi feladataik elvégzésére.

Roják Tamás