Pilinszky János: Panasz

Elevenen a csillagok alá,

az éjszakák sarában eltemetve,

hallod a némaságomat?

Mintha egy égbolt madár közeledne.

Így hívogatlak szótalan:

az örök hallgatásból,

idegen egeid alól

valaha is kiásol?

Eljut hozzád a panaszom?

Hiába ostromollak?

Köröskörűl a félelem

zátonyai ragyognak.

Számathatok rád istenem?

Úgy vágyom közeledre,

dideregve csak hevesebb

a szerelmek szerelme!

Temess a karjaid közé,

ne adj oda a fagynak,

ha elfogy is a levegőm,

hívásom sose lankad.

Légy reszketésem öröme,

mint lombjai a fának:

adj nevet, gyönyörű nevet,

párnát a pusztulásnak.

A létezés poklába vetett ember imája ez a költemény. De önmagunkban vegyük sorba: mi lehet itt a pokol, miféle ember szólal meg e versben, és miért mondható fohásznak az, ami egyértelműen költemény.

Könnyű felismerni, hogy egy érző és gondolkodó lény súlyos szenvedéséből fakad a megszólalás. Arra viszont nehéz magyarázatot adni, miért e szenvedés. Gondoljuk, csak a világ anyagszerű, tárgyias, kézzelfogható valósága lehet az, ami ezt a kétségbeesett magányt és fájdalmat előidézhette – erre utalnak az „elevenen a csillagok alá, / az éjszakák sarában eltemetve” kezdősorok. Vagy mégse? Lehet, hogy nem biológiai lényként éljük meg a legnagyobb fájdalmakat? Lehet, hogy szellemünk és lelkünk isteni titka az, ami otthontalannak láttatja velünk ezt az anyagi világot? Ki tud válaszolni erre?

Mindenesetre álljunk meg a „szerelmek szerelme” közelében is, és tegyük fel magunknak a kérdést: nekünk fontos-e hogy legyen neve, „gyönyörű neve” – hát párnája! – a pusztulásnak?

Penckófer János