Az Árpád-vonal titka

Könyvbemutató a KMTF kollégiumában

2003. november 21., 01:00 , 149. szám
Betonbunker a Kárpátokban ma

Szabó József János alezredes, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Hadtörténelem tanszékének oktatója ismertette múlt héten nagy visszhangot kiváltó Árpád-vonal című könyvét Beregszászban, a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola Kollégiumának Filmklubjában. A Magyar Köztársaság Ungvári Főkonzulátusa által szervezett könyvbemutató előadás előtt Varga Attila konzul elmondta: olyan információkhoz juthatunk Szabó alezredes könyvéből, amelyekről korábban csak kevesen tudhattak, hisz a maga idejében, a második világháború alatt a Kárpátokban kiépített erődítményrendszer, az Árpád-vonal titkos volt, az utána következő évtizedekben pedig „nem illett” róla beszélni.

Történelemórákon a második világháború tárgyalásakor jobbára arról tanulhattunk, hogy a Magyar Királyi Honvédség rosszul felszerelt, katonai szempontból jelentéktelen erő volt, olyan motiválatlan tömeg, amit gond nélkül vert szét a szovjet hadsereg. Csak a háborúban részt vett egykori magyar katonáktól lehetett hallani arról, hogy ha a románok nem fordítottak volna fegyvert, akkor az Árpád-vonalon talán soha nem jöttek volna át az oroszok, nem pusztították volna végig Magyar­országot.

Szabó József János éveken keresztül tanította a magyar hadsereg leendő tisztjeinek „Magyarország felszabadítását”, de az Árpád-vonalról és annak katonai jelentőségéről kezdetben ő sem tudott semmit. Egy hallgató kérdésére: „Százados úr, hogy nézett ki ez az Árpád-vonal?” kezdte el kutatni a forrásokat. Kiderült, hogy sem a magyar levéltárakban, sem a szovjet tábornokok memoárjaiban nem található értékelhető információ az erődítésről. Tízéves kutatómunka kezdődött ekkor, melynek során a szovjet szakirodalomban és a magyar levéltárakban folytatott kutatás mellett végigjárta az Északkeleti- és a Keleti-Kárpátokban az Uzsoki-hágótól egészen az Ojtozi-szorosig húzódó 600 kilométer hosszú erődítésrendszert. A kutatást a szerencse is segítette, hisz véletlenül sikerült rábukkannia egy olyan korabeli jelentésre az erődrendszer építéséről, amit meg kellett volna semmisíteni, de valamelyik beosztott tiszt hibájából ez nem történt meg.

Az eredmények meglepőek voltak. Az erődrendszer, egy-két még korai, föld alatti betonfolyosókból álló labirintus kivételével, egyszerű, kicsiny, tíz-tizenkét ember befogadására alkalmas betonbunkerekből állt, melyek környékét méhsejtekre emlékeztető lövészárok-hálózattal vették körül. A bunkerek és a lövészárkok a szűk völgyekben haladó utak fölött minden irányból védhető völgyzárakat képeztek, a gépkocsival és szekérrel járhatatlan hegyi terepeken viszont teljes egészében hiányoztak az erődítések, csak portyázó határvadász századok járhatták a vidéket, akik gyorsan tudtak mozogni ezen a terepen, bár nagyobb összecsapásokba nem bocsátkozhattak.

A korabeli szaksajtó tanulmányozása során vált világossá Szabó alezredes számára, hogy ki volt az elméleti kidolgozója ennek a védelmi rendszernek, s hogyan is működött az a gyakorlatban. Kiderült, hogy Hárosy Teofil nyugalmazott műszaki ezredes tanítványai, fiatal műszaki tisztek segítettek az 1939–40-es szovjet–finn háború idején kiépíteni a híres Manner­heim-­vonal erődítményeit, s ott közvetlenül is tanulmányozhatták a szovjet hadsereg harcmodorát. Tanítványai tapasztalatait felhasználva dolgozta ki később Hárosy Teofil azt az elméletet, amelynek alapján elkezdhették az Árpád-vonal építését. Hárosy ezredest ekkor reaktiválták, kinevezték magyar erődítési parancsnoknak, és teljes titokban elkezdődhetett a vonal kiépítése, ami csak 1944-re fejeződött be.

A stratégia lényege az volt, hogy megakadályozzák a hatalmas létszámú, ekkorra már technikailag is messze a magyar haderő fölé nőtt ellenséges hadsereg lőszer- és élelmiszer-utánpótlását. Az 1944-re már jelentős tüzérségi fölényben lévő szovjet hadsereget segítő légierő a hegységben nem tudott hatékonyan bombázni a magas hegyek miatt, a járható völgyek völgyzárait pedig nem tudták elfoglalni. A szovjet csapatok, megkerülve a völgyzárakat, előrenyomultak a völgyekben, ahol mozgékony határvadász századok kísérték és lőtték őket távolról, hogy azok viszonozván a tüzet minél hamarabb elhasználják a lőszerüket. Ily módon például a Tatár-hágónál betört szovjet csapatok egészen Rahóig jutottak, de akkorra a lőszerük nagy része elfogyott, s utak híján hiába várták az utánpótlást. Nem maradt más hátra, mint hogy megadják magukat, vagy visszaforduljanak munícióért. Ez volt az a leleményes megoldás, amely a Kárpátok adta lehetőségeket kihasználva, kevés katonával meg tudott állítani egy óriási technikai és létszámfölényben lévő hadsereget.

Kurszktól a Kárpátok előteréig hét hónap alatt jutott el a szovjet hadsereg, majd ugyanannyit vesztegelt ott, miközben a 4. ukrán front három sikertelen hadműveletet indított a Keleti-Kárpátok védelmi vonala ellen – fejtegette Szabó József, aki úgy véli, ha nem tudták volna Románián keresztül megkerülni a szovjet csapatok a védelmi vonalat, akkor nem fordulhatott volna elő, hogy miközben a magyar katonák a Kárpátokban védték a hazát, Románián keresztül vonatokkal szállították a szovjet csapatokat a magyar alföldre.

Összegezve kutatása eredményeit, az író elmondta: „A második magyar hadsereg valóban nagy veszteségeket szenvedett 1942–43 fordulóján, de az első magyar hadsereg és a székely határvédelmi erők, bár kétszer akkora veszteséget szenvedtek a Keleti-Kárpátokban, megállták a helyüket, mert az Árpád-vonalat sehol nem sikerült áttörni.”

Arra a kérdésre, hogy kinek ajánlja könyvét, a következőket mondta a szerző: „Ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik Magyarország története iránt; mindenkinek, aki erőt akar meríteni a magyarságához, aki hitelt akar adni a nagyapja, édesapja múltjának, hogy nem utolsó csatlós, gyenge, rosszul kiképzett, semmirekellő katona volt, hanem olyan, aki megállta a helyét. Húzzuk ki magunkat, legyünk rájuk büszkék.”

B. Zs.