Az állásidő bérezéséről

„Jár fizetség a dolgozóknak, ha leállt az üzem, mert nem érkeztek meg idejében az alkatrészek?”

– A Munkatörvénykönyv (Кодекс законів про працю України – a továbbiakban: Mtk.) 34. cikkelye szerint az állásidő a munka elvégzéséhez szükséges szervezési, technikai feltételek hiánya, vis maior vagy egyéb körülmény miatt a munkavégzésben bekövetkezett szünet.

Az Mtk. 34. cikkelyének második bekezdése előírja, hogy állásidő esetén a munkavállalókat hozzájárulásukkal, szakterületük és minősítésük figyelembevételével, ugyanannál a vállalatnál, intézménynél, szervezetnél a teljes állásidőre vagy más vállalatnál, intézménynél, szervezetnél (de ugyanabban a térségben) legfeljebb egy hónapra át lehet helyezni más munkakörbe.

A munkavállaló és a munkáltató teendőit állásidő esetén a Munkaügyi és Szociálpolitikai Minisztérium 2007. október 23-án kelt, 257/06/187-07 számú levele írja elő («Щодо організації роботи під час простою на підприємстві»):

• az Mtk. 113. cikkelyének második bekezdése szerint az állásidő kezdetére – hacsak nem egy egész strukturális egység vagy a teljes vállalat állt le – a munkavállaló köteles figyelmeztetni a tulajdonost vagy az általa meghatalmazott szervet, esetleg a brigádvezetőt, művezetőt, más tisztviselőt; (A törvények nem szabályozzák az ilyen figyelmeztetés mikéntjét és formáját, vagyis az lehet szóbeli és írásbeli is; a lényeg, hogy időben történjen és – lehetőség szerint – legyen tanúja.)
• a nem a munkavállaló hibájából bekövetkezett állásidőről jegyzőkönyvet kell felvenni (ebben rögzítik a munka szüneteléséhez vezető okokat);
• a nem a munkavállaló hibájából bekövetkezett állásidőről a tulajdonos vagy az általa felhatalmazott szerv rendeletet ad ki, amely tartalmazza azon strukturális egységek listáját, amelyekre az állásidő vonatkozik (abban az esetben, ha az állásidő nem terjed ki a teljes vállalatra), valamint az állásidő kezdetének és – lehetőség szerint – a végének időpontját vagy azt az eseményt, amelyhez az állásidő vége köthető;
• ha az állásidő egész napos (egész hetes), a tulajdonosnak vagy az általa felhatalmazott szervnek a rendelkezésben ki kell kötnie, hogy szükség van-e a munkavállaló munkahelyi jelenlétére ebben az időszakban.

A vállalatok, intézmények, szervezetek munkarendjét a típusszabályzatok alapján készült belső munkaügyi szabályzat határozza meg, amelyet a tulajdonos vagy az általa felhatalmazott szerv és a szakszervezeti alapszervezet választott testülete (szakszervezeti képviselő) előterjesztése alapján a dolgozói kollektíva hagy jóvá (lásd az Mtk. 142. cikkelyének 1. bekezdését!). A szabályzat arra is kitérhet, mi a teendő állásidő esetén.

Az állásidő bérezésének mikéntjét az Mtk. 113. cikkelye szabályozza. A törvény a nem a munkavállaló hibájából bekövetkező állásidő – ideértve a miniszteri kabinet határozata alapján kihirdetett karantén idejét is – bérezését a munkavállaló alapbérének legalább kétharmadában állapítja meg.

Ugyanakkor állásidő alatt a munkavállaló juttatását nem kell kiegészíteni a minimálbér szintjéig (lásd: Роз’яснення Міністерства соціальної політики України щодо деяких питань оплати праці на виконання Закону України від 06.12.2016 № 1774-VIII «Про внесення змін до деяких законодавчих актів України»!).

Azt nem írja elő törvény, hogy a munkáltatónak figyelmeztetnie kell a munkavállalót az állásidő bevezetésekor, hogy az alapbére legalább kétharmadának megfelelő bérezést folyósít a számára erre az időszakra. Viszont a Legfelsőbb Bíróság plénumának 1999. december 24-i, 13. számú határozata («Про практику застосування судами законодавства про оплату праці» – a továbbiakban: Határozat) 17. pontjának 1. alpontja szerint a nem a munkavállaló hibájából bekövetkezett állásidő bérezése a munkavállaló alapbérének legalább kétharmadával attól függ, hogy a munkavállaló figyelmeztette-e a tulajdonost vagy az általa felhatalmazott szervet (brigádvezetőt, művezetőt, egyéb tisztviselőt) az állásidő kezdetére – ha nem a vállalat egyik strukturális egységének vagy az egész vállalatnak a leállásáról van szó.

A Határozat 17. pontjának 3. alpontja szerint – az Mtk. 84. cikkelyének 3. pontjával összhangban – a vállalatnak (intézménynek, szervezetnek) a munkavállalóktól független ok miatti leállása esetén a tulajdonos vagy az általa megbízott szerv (munkáltató) a kollektív szerződésben meghatározott eljárással fizetetlen vagy részben fizetett szabadságot adhat. Ilyenkor a szabadság megadása nem függ attól, hogy a munkavállaló kérelmezte-e azt, és a szabadság ideje nem számít bele a fizetett állásidőbe, ha ezt az eljárást írja elő a kollektív szerződés.

A Határozat 17. pontjának 2. alpontja szerint az állásidőre, ha olyan termelési helyzet áll elő, amely a munkavállaló vagy a környezetében lévő emberek életét, egészségét, valamint a környezetet nem a munkavállaló hibájából veszélyezteti, a dolgozó jogosult az átlagkeresetére. Ugyanez következik A munkavédelemről szóló törvény (Закон України «Про охорону праці») 6. cikkelyének 3. bekezdéséből is.

A munkavállaló hibájából bekövetkező állásidőt viszont nem köteles megfizetni a munkáltató (lásd a Határozat 17. pontjának 4. alpontját!).

Megjegyzendő, hogy az Mtk. 98. cikkelyével, valamint A munka bérezéséről szóló törvény (Закон України «Про оплату праці») 8. és 13. cikkelyeivel összhangban a költségvetésből finanszírozott intézmények és szervezetek alkalmazottainak javadalmazása a miniszteri kabinet rendelkezéseivel összhangban történik, a költségvetési előirányzatok keretei között. A költségvetésből finanszírozott intézmények és szervezetek dolgozóinak javadalmazására fordítható kiadások összegét a költségvetéssel egyidejűleg hagyják jóvá.

Figyelembe kell venni, hogy a vállalkozások, intézmények, szervezetek (tulajdonformától függetlenül) munkatársai számára törvényben meghatározott javadalmazási normák és garanciák állami minimumgaranciák, ezért szerződéses szabályozással nem csökkenthetők. Ez vonatkozik a minimálbérre, valamint a nem a munkavállaló hibájából bekövetkezett állásidő javadalmazására is.

A szabadságolásról szóló törvény (Закон України «Про відпустки») 9. cikkelye első bekezdésének 2. alpontja előírja, hogy az az idő, amikor a munkavállaló ténylegesen nem dolgozott, de a jogszabályok alapján megőrizte a munkahelyét (beosztását), és fizetése teljes egészében vagy részben megmaradt, beszámítanak a munkaidőbe, ami éves alapszabadságra jogosít. Ez azt jelenti, hogy az éves szabadság kiadásánál figyelembe kell venni a nem a munkavállaló hibájából bekövetkezett állásidőt, amely után számára legalább az alapbére (illetménye) kétharmadának megfelelő bért folyósítottak számára.

Az éves szabadság bérezéséhez szükséges átlagbér kiszámításakor azonban nem veszik figyelembe azt az időt, amely alatt a munkavállaló a jogszabályoknak megfelelően vagy más alapos okból nem dolgozott, és a keresetét nem – vagy csak részben – tartotta meg (lásd: «Порядок обчислення середньої заробітної плати», затверджений постановою Кабінету Міністрів України від 8 лютого 1995 року № 100, II. fejezet, 2. pont, hatodik bekezdés!).

hk