Hajléktalanok – kivetettek, lenézettek, sorsukra hagyottak
„Mindenekelőtt ők is emberek, akik segítségre szorulnak”
Az idei október szokatlan lehűléssel, mínusz négy-öt fokos fagyokkal búcsúzott. A korán jött éjszakai hidegnek Ungváron négy áldozata is volt – október 24–29. között ennyien hűltek ki és lelték halálukat az utcán. Városainkban több tucat hajléktalan „él”, leginkább köztéri koldulásból, kisebb-nagyobb lopásokból tartva fenn magukat. Akadnak közöttük gyógyintézetből szökött betegek, lecsúszott diplomások, önhibájukon kívül bajba jutott emberek, vagy éppen tolvajok…
Október utolsó napjaiban a Fedinec utcán egy 58 éves hajléktalan férfi, a Korjatovics téren pedig egy 49 éves munkanélküli férfi holttestére bukkantak a járókelők Ungváron. A Posta téren egy 50-55 év körüli férfi, a Dekabrista utcán egy hasonló korú nő halt meg kihűlés következtében. Ez utóbbiakat egyelőre nem sikerült azonosítani.
Hogy kik azok az „állandó lakhely nélküli” egyének, akik piacról piacra járva, vonatról vonatra szállva kéregetik össze a napi betevőjüket, és a téli fagyos éjszakákat pincékben, lépcsőházakban, hővezetékek alatt-mellett igyekeznek átvészelni?
– Némelyikük kétdiplomás mérnök, esetleg orvos, akinek valahol, valamikor vakvágányra futott az élete; mások idénymunkások, akik idővel elveszítették családjukat, majd felélték pénzüket, eladták házukat. Vannak közöttük egykori állami gondozottak, akik családi háttér híján kerültek utcára; „idetelepült” prostituáltak, menekültek, akik az új haza keresése közben rekedtek „ideiglenesen” Kárpátalján; vannak hajléktalannak álcázott tolvajok, egyéb, a törvényi felelősségre vonás elől bujkáló személyek – sorolja Remezan Orazkurbanov őrnagy.
Beszélgetőtársam 1999 óta vezeti a megyeszékhelyen működő, A kóborlásért és koldulásért feltartóztatott személyek gyűjtőhelye elnevezésű speciális belügyi intézményt. Tény, hogy speciálisnak eléggé speciális a Drugeth utcai, leginkább fogdára emlékeztető épület. Bejárati ajtaját vasrács védi, a börtöncellákat idéző „lakosztályok” ugyancsak vasalt ajtósak, rácsos ablakúak.
– Egységünk elsődleges célja a bűnmegelőzés és az ismeretlen személyazonosságú egyének személyi adatainak megállapítása. Ugyancsak feladatunk az utcára kerültek életvitelének lehetőség szerinti normalizálása. Az utcai járőrözés során azokat a kolduláson ért vagy magukat hajléktalannak valló személyeket hozzuk be, akik nem tudják igazolni magukat, és a mi nyilvántartásunkban sem szerepelnek. A másik eset, amikor felmerül a „bűncselekmény fennállásának gyanúja”. Az ily módon előállított személy okmányok híján rendszerint bediktálja az adatait, amit mi továbbítunk a többi megyei belügyi hatóságnak. Emellett fotót is készítünk az érintettről és rögzítjük az ujjlenyomatát. Ügyészi intézkedésre legfeljebb 30 napig tarthatók bent az így előállítottak – tájékoztat az őrnagy.
Ha valahol, hát ezen a területen aztán szinte mindennap találkozhat az ember megrázó sorsokkal, történetekkel.
– Egyik „kliensünk”, egy valamikori pilóta, aki miután elvesztette anyagi javait, családját, két évig élt az utcán, tőlünk kért segítséget az újrakezdéshez. Egy jóakaratú embernél találtunk számára munkát, lakhatást, azóta viszonylag normális életet él. Más alkalommal „begyűjtöttünk” egy okmányok nélküli, magáról semmit sem tudó huszonéves nőt. Mint utóbb kiderült, a Lemberg megyei illetőségű személy három éve autóbalesetet szenvedett és elvesztette emlékezetét. A kórházból megszökött, családja és a rendőrség mint „nyomtalanul eltűntet” kereste. Legutóbb egy magát volt állami gondozottnak valló, „szegény sorsú gyerek” kategóriába soroló fiatalemberről derült ki, hogy valójában besurranó tolvaj, akit két éve köröz a kijevi rendőrség. Hát így élünk…
Az emberi nyomorúság, szenvedés és tragédia különösen az ünnepek alkalmával válik szembeszökővé, s a szolgálat ilyenkor hatványozottan igyekszik javítani az arra rászorulók helyzetén.
– Az elmúlt karácsonykor például közel ötven muzulmán vallású menekült volt a „vendégünk”, gyerekek, szülők vegyesen. Mint rendesen, most is állítottunk karácsonyfát, szilveszterkor kijárt az ünnepi ebéd-vacsora. Jómagam is muzulmán hitű vagyok, így természetesen hozzájárultam ahhoz is, hogy a menekült családok férfitagjai itt-tartózkodásuk idején szabadon gyakorolhassák vallásukat: naponta ötször mostak kezet, imádkoztak stb.– meséli Orazkurbanov.
A „helyi” hajléktalanokat rendszerint arcra-formára ismerik már a szolgálat munkatársai. Zömüknek nincs állandó lakcíme, munkahelye, nincsenek hivatalos okmányai. Hozzátartozóik, ha vannak egyáltalán, nem vesznek tudomást a „lecsúszott”, elnincstelenedett, nemritkán alkoholizáló apáról, testvérről, házastársról. Minden tulajdonuk általában nem több egy rendbeli ruházatnál, kanálnál, bögrénél, bicskánál, jó esetben van náluk némi aprópénz, cigaretta, gyufa.
Általában zárkózottak, nehezen vagy egyáltalán nem kommunikálnak. Egymással is ritkán vannak „jóban”, rendszerint kemény harcot vívnak saját „területükért”, legyen az köztér, piac, szeméttelep, melegedőhely stb. Valamiben mégis összetartanak: nehezen fogadják be az „újakat”.
Egyelőre fehér hollónak számít a hajléktalanokat segélyező állami intézmény, civil kezdeményezés. Éjszakai átmeneti szálláshely ma még sem Ungváron, sem a megye többi településén nem működik. Ungváron két ingyenkonyha fogad kimondottan hajléktalanokat: az egyik az Ankudinov, a másik a Sumnaja utcán, továbbá az egyházak által üzemeltetett ingyenkonyhák sem küldik el a „hozzájuk tévedt” rászorulókat. Munkácson például a Szent Erzsébet Otthon nyújt lehetőséget tisztálkodásra, melegedésre mind az egyedül álló időseknek, mind az utcára kerülteknek. Az ungvári hatósági gyűjtőhelyet a megyei és városi Vöröskereszt, valamint a perecsenyi Szatmári Vincés Nővérek Rendháza látja el a hajléktalanoknak szánt ruházattal.
A valamely kóros betegségben vagy egyéb patológiában szenvedő hajléktalanokat – a leggyakoribb a tbc, a rüh, a tüdőgyulladás, a végtagtörés, az alkohol okozta delírium – a megfelelő kórházi osztályokra, egészségügyi gondozókba irányítják a belügyisek, ahol kötelezően ellátják őket. Innen azonban rendszerint már félgyógyultan távoznak, nemritkán eltulajdonítva a betegek vagy az ápolók, orvosok személyes tárgyait, ruháját, cipőjét, s élik tovább a maguk – számunkra, átlagemberek számára oly idegen és elborzasztó – életét.
Popovics Zsuzsanna
