„Csapatmunka eredménye”

Kitüntették Matl Pétert

A munkácsi Matl Péter szob­rászművészt jól ismerik a kárpátaljaiak, a vereckei emlékmű körüli események kap­csán pedig neve az egész régióban széles körben ismertté vált. Mon­danivalójának formai hordozói mindenekelőtt a köz­téri szobrok, amelyek az elmúlt években számos európai ország városainak váltak ékes­ségeivé. Alkotói tevékenységének elismeréseként a Magyar Köz­társasági Ér­dem­­rend Közép­keresztjével tüntették ki, melyet december 11-én, a II. Rá­kóczi Ferenc Kár­pát­al­jai Magyar Főiskola névadó ün­nepségén vehetett át Bálint Pataki Józseftől, a Ha­táron Túli Magyarok Hi­va­talának elnökétől.

– Hogyan fogadta a kitüntetést?

– Váratlanul ért a hír. Amikor néhány nappal ezelőtt értesültem a dologról, jó ideig azt hittem, csak egy rossz viccről van szó. Belül viszont azt mondta valami: „Végre!”. Nagyon sok előzménye van ennek a kitüntetésnek, amit ha egy mondatban kellene összefoglalnom, azt mondanám: sok-sok munka.

– Ha ismereteink pontosak, kárpátaljai magyar alkotó még nem részesült ilyen magas kitüntetésben…

– Magam is így tudom, s ezért külön is örülök. Alkotásaim a kárpátaljai magyar kultúrán és hagyományokon alapulnak, s szeretném hinni, hogy ugyanakkor az egyetemes magyar kultúra részei is. Úgy érzem, hogy minden munkámért igencsak megdolgoztam, sőt az életben mindenért keményen megküzdöttem. A kitartás, az akaraterő, a folyamatos szellemi megújhodás volt az, ami erőt adott, hogy itthon maradjak meg magyar alkotóművésznek. S ha ezt kitüntetésre érdemesnek tartják, akkor nagyon szépen köszönöm. Jó érzés ez és külön öröm a családom számára is. Amikor átvettem a kitüntetést, belül éreztem, hogy ez csapatmunka eredménye, s nem egyedül az én érdemem. Mert közrejátszott ebben számos „segítő” is, akik végigkísérték eddigi életemet: elsősorban szüleim és a családom, majd tanáraim, s végül, de nem utolsósorban azok, akik engem tiszteltek meg megbízásaikkal, így minde­nek­előtt a KMKSZ és a római katolikus egyház.

– Mire a legbüszkébb az alkotásain kívül?

– Szeretem azt hinni, hogy soha, semmire nem voltam büszke, sosem voltam öntelt, nem jártam a „fellegekben”. Számomra ugyanis mindig a mai nap a fontos, hogy mit teszek és hogyan. A választás joga rajtam áll, s ez az, ami előrevisz. Ugyanakkor természetesen a családomra, a két fiamra mégiscsak büszke vagyok, valamint arra is, hogy itthon alkothatok.

– További tervek?

– Idén készültem el a KMKSZ felkérésére Zrínyi Ilona és a kis Rákóczi szobrával, amit a munkácsi várban szándékoznánk felállítani. Remélem, jövő tavasszal sikerül majd felavatni a szoborkompozíciót. Vannak további felkéréseim is, melyekkel, remélem, továbbvihetem és népszerűsíthetem a kárpátaljai magyar művészetet. Bízom abban, hogy ezután is lesz bennem kitartás, akaraterő, és lesznek támogatóim, akik a jövőben is mellettem állnak majd, s mint eddig, segítenek, hogy itt maradjak és itt alkossak. Ezt külön köszönöm nekik.

Váradi Natália