Egy múzeumigazgató tiszaújlaki gyökerekkel

Interjú dr. Kovács Tiborral, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójával

2003. december 19., 01:00 , 153. szám

Dr. Kovács Tiborral, a Ma­gyar Nemzeti Múzeum igazgatójával a beregszászi főiskola névadóünnepségéhez kapcsolódó, II. Rákóczi Ferencről szóló tudományos konferencián találkoz­tunk. A jeles régészt és muzeológust szakmá­járól s a családját vidékünkhöz kötő szálakról kérdeztük.

– Miben látja a Magyar Nemzeti Múzeum szerepét, feladatát?

– A múzeumok, és különösen a Magyar Nemzeti Múzeum, nem csak a történelmi emlékek tárházai. A Nemzeti Múzeum és még néhány hasonló intézmény legfontosabb feladata mindenekelőtt a történelmi Magyarország megőrzése. A magyar föld és a magyar nép történetét egy helyen, egy épületben bemutatni nagyon szép feladat. Ugyanakkor hibáznánk, ha nem tekintenénk távolabbra, s nem fogadnánk be más népek produktumait is.

– A jelenlegi Kárpátalja területéről származó vagy múltjával kapcsolatos tárgya­kat, emlékeket is őriz a múzeumuk?

– Természetesen. Nagyon sok minden került a történelmi Magyarország területéről a Magyar Nemzeti Múzeumba. Korábban persze, amíg Széchényi Ferenc meg nem alapította intézmé­nyün­ket, s egy ideig még azután is, jó néhány darab Bécsbe került. Ma nagyon sokan jönnek és kutatnak nálunk Kárpátaljáról, Szlovákiából, Romániából is, mert a saját szűkebb pátriájukból régen összegyűjtött anyagokon túl az egész Kárpát-medence régészeti emlékeinek ez a legteljesebb gyűjteménye. Mindig szívesen látjuk őket. Az imént beszéltem például Kobály Józseffel, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola régész tanárával arról, hogy a rendelkezésére bocsátunk néhány Kárpátalja történetéhez kapcsolódó, a Nemzeti Múzeumban őrzött érmét, korábbi régészeti leletet, hogy ő dolgozza fel azokat.

– Miért tartotta fontosnak, hogy eljöjjön Kárpátaljára?

– Részben azért, mert a Nemzeti Múzeum igen jelentős szerepet vállalt az idei Rákóczi-év­forduló megünneplésében. Volt például egy nagy sikerű időszaki kiállításunk, ahol bemutattuk Rákóczi majd minden a magyarországi múzeumokban, levéltárak­ban és könyv­tárakban őrzött emlékét az iskolás könyvétől az általa faragott széken keresztül a fegyvereiig. Az évforduló tiszteletére felújítottuk a Rákóczi házában működő állandó kiállítást is. Amikor dr. Soós Kálmán rektor úr megkeresett, hogy a II. Rákóczi Ferenc nevét felvevő kárpátaljai főiskola névadó ünnepségére nem tudnánk-e valamit hozni, fel tudtam ajánlani, hogy az időszaki kiállításunk néhány térké­pének és feliratának, valamint a korabeli képeknek a reprodukcióit el tudjuk hozni kollégáimmal. Mindezt jó né­hány könyvvel együtt ajándékként itt is hagyjuk a főiskolának.

– Hogyan látja Igazgató Úr a főiskola és a Magyar Nemzeti Múzeum további együttműködését?

– Igyekszünk, hogy a főiskola megkapja kiadványainkat, ami nem lebecsülendő segítség, s tudnánk fogadni a főiskola hallgatóit is. A jövőben nyilván más együttműködési lehe­tősé­geket is sikerül kialakítanunk.

– Van-e az Igazgató Úrnak a hivatalos kapcsolatain túl személyes kötődése is ehhez a vidékhez?

– Édesanyám, aki hamarosan betölti 92. életévét, Ti­sza­újlakon született, s itt, Beregszászban járt polgári iskolába. Az­tán az édesapám el­vitte Kalocsára, ahol összeházasodtak, valamikor a harmincas évek közepén. Nagyapám, aki kereskedő volt, már nagyon rég meghalt, szétszakadtak a rokoni szálak, én már senkit nem ismerek Tisza­újlakon. Magam először járok ezen a vidéken, s feltétlenül el szeretnék jutni anyám szülőhelyére. Vannak elkésett dolgok, de talán nem pótolhatatlanok, s remélem, hogy ezután többször is vissza tudok majd térni ide úgy is, mint régész, mert ez a becsületes foglalkozásom, és hát úgy is, mint múzeum­igaz­gató, de leginkább mint olyan ember, aki a történelmi Magyarországban is gondolkodik a mai lehetőségek és keretek között.

Badó Zsolt