Ferenczy Attila: A vígjáték a kedvenc műfajom

Isten éltesse!

2004. január 2., 09:00 , 155. szám

Ferenczy Attila, aki lassan 10 éve a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház tagja, január 7-én ünnepli 25. születésnapját. Mint mondja, ő a színészetbe csak úgy belecseppent, bár szavalni mindig szeretett. Saját bevallása szerint meglehetősen komolytalanul veszi az életet. Van egy kutyája, egy motorkerékpárja, igyekszik szabadon, kötöttségek nélkül élni…

– Oscar Wilde meséjében, A boldog hercegben játszottam először. Nagyon szerettem ezt a darabot, amellyel bejártuk egész Kárpátalját. Gyerekeknek játszottunk, akik együtt éltek az előadással. Ekkor esett meg, hogy az egyik ismerősöm megkért, adjak egy fényképet, mert egy hétéves kislány szerelmes belém… Azóta sem történt velem ilyen.

– Soha nem gondoltál arra, hogy jó lenne valami mással foglalkozni?

– Amikor az ember megérzi ennek az életnek az ízét, a sorsnak tudja be, hogy a dolgok éppen így alakultak, úgy érzi, nem is történhetett másképpen. Nyilván ez is csak egy munka, de itt a nagyesküt le kell tenni, elhivatottság kell hozzá. Egyik pesti tanárom mondta volt a színi főiskolán, hogy az embernek egy oka lehet, amiért nem jelenik meg az előadáson: ha meghal. Azóta én is magaménak vallom ezt a hozzáállást.

– Meg szoktak ismerni az utcán?

– Nem jellemző. Illetve lehet, hogy megismernek, de itthon talán hiányzik az emberekből az a közvetlenség, hogy odajöjjenek, és azt mondják, láttuk ezt vagy azt az előadást, amiben játszottál.

– Milyen karakter vagy?

– Próbák közben én vagyok az, aki a jó hangulatot teremti, s a vígjáték a kedvenc műfajom. Eddig legtöbbször suttyót játszottam vagy negatív hőst. Emlékszem, kaptam egyszer egy „komoly” Csehov-szerepet, de egy pillanatra sem tudtam beleélni magam.

– Talán a jellemedből fakad ez a komolytalanság?

– Általában valóban elég komolytalanul veszem az életet, kivéve azt, amit csinálok, amit fontosnak tartok. Ha valamit megfogadok újévkor, az éppen az, hogy komolyabb leszek, ami azonban nem mindig sikerül. A korombelieknek legtöbbször már családjuk, konkrét céljaik vannak. Az én életemnek viszont csak az szab keretet, hogy amikor azt mondják, próba vagy előadás van, bejövök és teszem a dolgom.

– A család hogyan fogadta, hogy színész lettél?

– Teljes mértékben támogattak, és szerintem büszkék rám.

– Barátok?

– Sajnos a barátaimat idővel szétszórta az élet, csak ritkán adódik alkalom arra, hogy találkozzunk, és egy jót beszélgessünk. Az életem nagy részét a színházban töltöm a kollégáimmal együtt, s itt, a társulaton belül alakultak ki az újabb barátságok is.

– Mégis, mivel töltöd a szabadidőd?

– Van egy hétéves rottwei­le­rem, akit Angyalnak hívnak. Szívesen sétálok vele. Nagyon szeretek motorozni is.

– És szereted a filmet is…

– Szeretem a filmet, barátaimmal meg is próbálkoztunk már ezzel a műfajjal. A színészi hivatás hátránya, hogy nem tudok leülni, és csak úgy, kikapcsolódás gyanánt megnézni egy filmet vagy színházi előadást. Kritikus szemmel figyelem a kollégák munkáját: idegesít, ha valaki rosszul játszik, ugyanakkor sokat tanulhat így az ember. Egyik kedvencem a Valami Amerika c. film. A szappanoperákat viszont nem szeretem.

Ferenczi Katalin