Kányádi Sándor: Tél derekán

Összenőtt a föld az éggel,

csupa fehér, csupa szürke.

Ég és föld közt oszlopokként

feszül a kémények füstje.

Farkasordító hideg van.

Csattog a fagy, mint a fejsze.

Kibújni a jó melegből

kinek volna kedve, mersze?

Szégyen volna mégis-mégis

egész nap bent rostokolni:

mire való a jó csizma

meg az a sok meleg holmi?

Lám, a varjú milyen bátor,

se csizmája, se bundája,

mégis kiült károgni a

fehér lombú diófára.

Kányádi Sándor Tél derekán című verse arra is kiváló példa, hogy az úgynevezett természetes versbeszéd egyszerre lehet „felnőtt” költészet és ugyanakkor a gyerekek számára is érthető, élvezhető alkotás. Például az első versszakból nem derül ki, milyen hangvételű lesz a vers, hiszen a szürke-fehér ég és föld közt feszülő füstoszlo­pok látványa eb­­ben még nem igazít el. De még a „farkasordító hideg” vagy a „csattog a fagy, mint a fejsze” szép hasonlat sem kíván különbséget tenni felnőtt és gyerek „látás” között. Legföljebb a „Kibújni a jó melegből kinek volna kedve, mersze?” kérdés bizonytalanít el. De hát a felnőtt nem gyerekként érez vajon ebben a tekintetben?

Csak a harmadik szakaszban dől el a gyermekesebb hangvétel irányába a vers. A tettre, mozgásra, kimozdulásra sarkalló gondolat a költemény végén még játékosabb lesz, de nagyon pontos megfigyelésen alapszik. A házakhoz közelebb húzódó varjak látványa igen fontos kelléke a télnek. Igazából a tél hangulatában valamennyien gyerekek vagyunk, csak a mindennapi gondok-bajok nem engednek mindig azzá lenni...

Penckófer János