„Már csak a fényképek őr­zik a szeretteim emlékét”

Asszonysors

2004. január 30., 09:00 , 159. szám

Szűcsné Fedeles Irén a szerednyei járásban született a múlt század elején. Egyetemi diplomás tanárnő vált belőle, férje állami tisztviselőként dolgozott. A háború kitörésekor azonban a család elvesztette otthonát, megélhetését, mind anyagi, mind erkölcsi egzisztenciáját. A 88 éves Irénke néni ma Ungváron él, egyetlen, még élő fia tolószékhez kötött, akinek ő viseli gondját.

A felmenőim anyai ágon római, apai ágon görög katolikus vallásúak, és vannak közöttük magyar, ruszin, lengyel, szlovák nemzetiségűek vegyesen. Nagybátyám volt az a Fedeles Cirill, aki Hruscsov alatt Szibériában, a Gulágon fagyott halálra 82 éves korában…

Édesapámra alig emlékszem. Dolgozott Amerikában, épített vasutat, lényegében ő tartotta el a családot: feleségét, gyermekeit és fiatalabb testvéreit. Általában kétévente látogatott haza, ilyenkor aztán mindig született egy újabb testvérünk.

Európa legrégebbi egyetemén, Prágában szereztem angol szakon tanári diplomát. Második nyelvként spanyolt tanultam. A nagybátyám egyik fia a huszti születésű Szűcs Józseffel tanult együtt a pozsonyi egyetemen. Én akkoriban a huszti alispáni hivatalban dolgoztam, ott ismerkedtem meg Jóskával, aki később megkérte a kezem. Összeházasodtunk, született két fiunk.

1941-ben a férjem Szob­rán­con volt szolgabíró. Itt olvastuk a Budapesti Közlönyben, hogy dr. Szűcs Józsefet kinevezték a Szeghalmi Járási Pénzügyi Igazgatóság élére. Ekkor felkerekedtünk, és az egész család Szeghalomra költözött. A helyi református kurátornál éltünk, a háborús idők miatt eléggé szegényesen. Mindent jegyre adtak, élelmet pénzért se igen lehetett találni. Tüzelőből például öt kiló fa és hat kiló szén járt egy hétre. A román boltosok, ha meghallották, hogy magyarul beszélünk, ki se szolgáltak bennünket.

Amikor már közeledett a front, féltettük a gyerekeket, így hazatértünk. A „felszabadító” hadsereg Radváncon ért bennünket. A férjemet fasisztának bélyegezték és doktori diplomájával még postásként sem alkalmazták. Nehéz időket éltünk. Az ungvári járási falvakból segítettek bennünket élelemmel azok a családok, melyeknek férjem korábban ügyvédként tett jó szolgálatot.

Ettől kezdve én lettem a családfenntartó. Az 5. sz. orosz középiskolában dolgoztam. Számos olyan gyerek járt az osztályomba, akinek görög katolikus pap apját, hozzátartozóját lágerekbe hurcolták: Sztojka Mártika, Bujalova Aranka, a Dorogi gyerekek és mások. Emlékszem, egyszer valaki feljelentett, hogy húsvétkor pászkát vittem szentelni. Büntetésből Sztálin életéről kellett nevelőórát tartanom az osztályomnak. Tamás fiunkat nem engedték magyar iskolába íratni, csak a radvánci orosz iskolába vették fel. Azt mondták, „elég már a fasisztaivadékokból, járjon rendes iskolába”.

Később fordítót és angoltanárt kerestek a csapi vonatállomásra. Angol nyelvre kellett tanítani a vámosokat, akik a Bécs–Moszkva, Prága–Moszkva járat közötti két órában angolleckéket vettek tőlem. Emellett magánórákat is adtam.”

Irénke néni nem panaszkodik. Kevéske nyug­díját szinte teljes egészében felemészti a lakásrezsi, a megélhetésüket fia rokkantnyugdíjából próbálja fedezni. „A Jó Isten megsegített, hogy nincs állami tartozásunk, én ennek is nagyon örülök” – mondja mosolyogva. Egyetlen bánata, hogy szeretteit: férjét, édes és nevelt fiát már csak fényképen láthatja viszont. Időközben mind meghaltak, emléküket azonban hűen őrzi ez a sokat megélt, jómódot és nincstelenséget, szeretetet és magányt egyaránt megtapasztalt idős asszony.

Popovics Zsuzsanna