József Attila: Fagy

Töprengett ősszel szilajon,

havazna gondolkodva most

s kemény fagy tiszta ablakán

dobol az ingerült idő.

Bankárok és tábornokok

ideje ez, jelen idő,

ez a kovácsolt hideg,

e villanó, e kés-idő.

A csördülő ég vasban áll.

Ez a fagy átszúr, döf tüdőt,

rongy mögött meztelen kebelt –

köszörűn sikoltó idő.

Mögötte mennyi hallgatag

hideg kenyér és pléhdoboz,

megdermedt dolgok halmaza –

kirakat-üvege-idő.

És kiáltoznak: „Hol a kő,

hol az a deres vasdarab?

Vágd bele! Zúzd be! Lépj belé!...”

– – Milyen idő – – milyen idő – –

József Attila verse a fagyról szól, de arról, amely „átszúr, / döf tüdőt, / rongy mögött meztelen kebelt”. Vagyis: ismerjük fel, hogy valójában egy időt kíván jellemezni a faggyal a költő. Ezért is szerepel a költeményben annyiszor és annyiféleképpen az idő: „ingerült idő”, „jelen idő”, „kés-idő”, „sikoltó idő”, „kirakat-üvege-idő”. Majd a vers végén, mintegy a fokozás legvégén: kétszer, de kettős gondolatjellel elválasztva csak így: „– – Milyen idő – – milyen idő – –”

Természetesen azt is felismerjük, hogy ez a fagy-idő jelképes. Leginkább a „bankárok és tábornokok / ideje ez”, olyan társadalmi rendé, amely a végsőkig feszíti az ember türelmét. Ezért is válik természetessé a kiáltozás: „Hol a kő, / hol az a deres vasdarab? / Vágd bele! Zúzd be! Lépj belé!...” De az egész költemény az embertől, a melegségtől idegen körülmények köré szerveződik. Ezért jelenik meg a „hideg kenyér és pléhdoboz”. S „a csördülő ég vasban áll”.

Penckófer János